17. fejezet

- sooyoung -

Szimplán a tény hogy szombat van meleg ölelésbe ringatta a lelkemet. Oldalra fordultam az ágyamban, átöleltem a hosszú szoptatós párnám,  igyekeztem visszaaludni, hogy teljes mértékben kihasználjam a hétvége első napját. Minél jobban ki akartam élveznzi az én édes Mamikám által készített dunyha adta meleget. Hirtelen kellemetlen fuvallat vágtatott át az egész testemen, szinte azonnal kirázott a hideg, lábaim automatikusan felhúztam, még a karjaimmal is átöleltem magam, így próbálva védekezni a váratlanul ért időjárás változás ellen.

- Úgy, takargasd csak a meztelen tested – hallottam meg Seolhyun piszkálódó hangját, mire meglepődve ültem fel.

- Te mit keresel itt? – pislogtam rá félig nyitott szemeimmel, mire ciccegve rázni kezdte a fejét.

- Megyünk a vásárra! - Értetlenül széttárta a kezeit. - Duh! Azt hittem mire ideérek, te már tetőtől talpig hódításra készen állsz, és izgatottan fogod várni a délutánt Kaijal, erre csupaszon fetrengsz az ágyadban… Nem tudok rajtad elmenni – dörzsölte a homlokát feszülten.

- Hogy érted, hogy nem tudsz rajtam elmenni? Nagyon jól tudod, hogy imádok aludni – védekeztem.

- De Kait is imádod - felelte csüggedten. - Azt hittem jobban, mint az alvást.

- Seol, az életben meg kell találni az egyensúlyt: az alvásnak megvan a maga ideje, majd Jonginnak is meglesz. - Barátnőm kétkedve nézett rám, de nem hibáztatom, én se hittem volna magamnak, pláne hogy ez egyértelműen hazugság volt. - Ja és az alvással párban van a meleg – sandítottam a még mindig a magasban lévő paplanomra, Seolhyun pedig végre leengedte a takarót, így újra meleg lett.

- Na, kezdj el készülni, én addig kimegyek a srácokhoz. Még jó, hogy tudom, meztelenül alszol, így Junhong kint maradt.

- A fiúk készen vannak már? – tettem fel a kérdést, mielőtt eltűnt volna.

- Dehogyis! Először téged ébresztettelek fel, mert a nőknek köztudottan sok idő kell. Smink meg minden – nézett rám az elválasztó fal másik oldaláról vigyorogva.

- Mióta kell nekem sok idő elkészülni? – fintorogtam.

- Oh Sooyoung! A nagy szerelmeddel készülsz majdhogynem randizni, muszáj kicsípned magad – erősködött.

- Azért szeressen, amilyen vagyok, ne a smink tudásomért. Ami mellesleg nincs is - vetődtem vissza az ágyba legyőzötten.

Barátnőm vigyorogva megrázta a fejét, majd magamra hagyott a szobámban. Rögtön elkezdtem készülni, hogy tényleg ne én legyek az, akire várni kell. Mivel tisztában vagyok a hideggel szembeni tűrőképességemmel, ezért két harisnyát húztam és egy vastag zoknit a földig érő trapéz nadrágom alá. Felülre egy aláöltözőt, arra egy hosszú ujjút és egy bézs garbós pulcsit húztam. Miután elhagytam a szobát gyorsan a szabad fürdőbe rohantam - egy kis vörös rúzs nem árt.

Csak pár lépés volt a nappali, de én máris úgy éreztem magam, mint egy michelin baba, akit szép borítással fedtek be.

- Oh! - emeltem mutatóujjam meglepetten Hecsire, aki mellett egy kissé elégedetlen arcú Mark álldogált -, te mit keresel itt?

- Hallottam, hogy karácsonyi vásárra mentek, és engem nem hívtatok - közölte sértődötten, felszegett állal, mire nagy nevetésben törtem ki.

- Nem voltál itt! - fakadt ki Seol, ami arra engedett következtetni, hogy nem először, de nem is másodjára vitatják ezt meg amióta megérkeztek.

- Fáj is a szívem, ha arra gondolok, hogy már AKKOR IS kihagytatok! - markolt teátrálisan a mellkasába.

- Én se voltam itt, mégis sikerült túltennem magam rajta - cukkolta Junhong, ezzel mosolyt csalva mindenki arcára.

- Mert téged meghívtak!

- Sehunt se hívta senki - jelentette ki Seolhyun.

- Sehun irritáló!

Kénytelen voltam a kezem a számra tapasztani, ahogy láttam, amint Mark arcán átsuhan az összes Haechannal töltött év emléke.

- Oké, oké - szólt közbe -, engedjük el a múltat, és csak legyünk túl ezen a napon.

- Azért élvezzük is, ha már megyünk - jegyezte meg vigyorogva Jongin, miközben befurakodott Mark és Hecsi közé, átkarolva a vállukat.

 

Körülöttünk minden pompás fényárban úszott. Csicsás csillagok voltak felfüggesztve a lámpaoszlopokra, felettünk égősorok követték egymást katonás sorrendben és kapaszkodtak fel a fák ágaira, a tér közepén lévő óriási karácsonyfa pedig főszereplőhöz híven mindent bevilágított. Látni lehetett, még akkor is, hogyha nem akartad. Amennyire nem szerettem ezt az ünnepet, be kellett látnom, hogy a díszítést annál inkább imádtam, ugyanis minden egyes évben lélegzetelállító.

A szívem melegség járta át a Mistletoe sorait hallva a hangszórókból, csakúgy a lábfejem a bélelt csizmámnak hála, bár a lábujjaim még így is észlelték az odakint uralkodó mínuszokat és a ropogó havat, így minden lépésemnél a talprészhez dörzsöltem őket. Kezeim mélyen a bézs hosszú kabátom zsebeiben voltak, még a kesztyű is azon volt, hogy ne fázzanak, de ez se volt elég. A kockás sálam egészen a számig felért, ám a beszéd közben kicsapódott nedves leheletem az idő múlásával odafagyott, kellemetlen érzést kiváltva. De nem tehettem ellene semmit, mert csak rosszabb lett volna, hogyha leveszem. Ha mondhatok ilyet, akkor még a szemgolyóim is fáztak.

Bal oldalamon Seolhyun és Junhong sétált egymásba karolva, jobb oldalamon a két jómadár, mögöttünk pedig Jongini ballagott. Végignézve rajtuk egyik se festett úgy, mintha épp megfagyni készülnének, kivéve Hecsit. Egyedül ő volt az, akin észrevettem a kellemetlen hőmérséklet jeleit, de erős férfiként egyenes háttal sétált végig a bódék között ahelyett, hogy velem együtt összehúzott nyakkal flangált volna.

Magamban folyamatosan bosszankodtam, hogy Seol miből gondolta, hogy én élvezni fogom ezt a kis kiruccanást, mert ami órákig tartó séta és hideg, az nekem már egy abszolút és határozott nem. Ezen pedig még Kim Jongin jelenléte sem tud változtatni.

Rendben, be látom tudna, de csak abban az esetben, hogyha romantikus séta lenne és melegítene és csak ketten lennénk.

De a romantikus együttlét még csak a közelben sincs, ráadásul Hyunah a barátnője, ez a tény pedig elszomorítóbb, mint az, hogy majd megfagyok. A tömegről ne is beszéljek, amit úgy szint utálok. Inkább lennék mellette otthon, ahol a levegőt plusz három ember rontja és nem kétszáz.

Eljutottam arra a szintre, amikor már annyira rossz a közérzetem és annyira vágyom a melegre, hogy másra nem is vagyok képes, csak panaszkodni. A kép miszerint a fürdőszobánk kádjában lazulok a forró vízben, magam körül hangulatos gyertyákkal, miközben zenét hallgatok, folyamatosan előttem lebeg.

Úgy tűnt, hogy a többiek nagyon jól elvannak egymással. Junhong és Jongin a tánccal kapcsolatban nagyon megtalálták a közös hangot, miközben Seol, Mark és Haechan között repkedtek a nonszensz témák, amikben egyébként én is csodásan helyt tudok állni. Viszont én továbbra is csak robot üzemmódban sétáltam előre, nem akartam beszélni, nehogy még több nyál fagyjon a sálamra. Inkább próbáltam elképzelni, hogy egy sivatagban vagyok, ahol majd meg lehet sülni, hátha az agyam beveszi, de nem jött össze.

- Donghyuck-ah, azt nézd! - kiáltott Hecsinek a születési nevén Mark, miközben izgatottan megragadta a karját, a következő pillanatban pedig eltűntek a hatalmas tömegben.

Egy részem izgatta, hogy mit láthatott meg, viszont ahogy ismerem őket, lehet az a legjobb, ha nem tudom.

- Ezaz! Forralt bor! – sikkantott fel Seolhyun izgatottan, mire mindenki ráfigyelt a két srác helyett, utána pedig abba az irányba néztünk, amerre lelkesen mutogatott. – Ott, ott, ott, menjünk és igyunk, hátha mindannyiunk nyelve megered. Soosoo, legalább téged is átmelegít – karolt át hevesen.

- Utálom – közöltem vele a már egyébként is a tudatában lévő tényt, majd kihúztam magam a karmai közül.

- Ez most én is kihagyom, bocsi – utasította vissza aranyosan Nini, összepréselt  ajkakkal.

- Ne már – nyafogott barátnőm. – Ne öljétek meg a bulit.

- Milyen bulit? – kérdezte Jongin ugratva. – Ami létre se jött, azt nem lehet kinyírni.

- Ne aggódj, majd én elmegyek veled - nyugtatta meg Junhong, miközben egy gyors puszit nyomott az ajkaira. A gesztus után Seolhyun még az eddiginél is közelebb bújt hozzá.

- Akkor itt szét is válhatnánk, hogyha ti ketten ennyire negatívak vagytok – vágta hozzánk észrevételét Seol, aztán megindult a boros stand felé az integető Junhongot maga után húzva.

Már épp kezdtem volna felháborodni barátnőm szavain, amikor kiszúrtam, ahogy hátra pillant, és huncut mosolyra húzza a száját. Direkt csinálta, hogy kettesben maradjunk.

Jongin csüggedten nézett körbe, majd elengedett egy fáradt sóhajt, mielőtt rám emelte várakozó tekintetét. Felvont szemöldökkel, kissé csücsörítve pillantottam vissza rá, hogy most mégis mire vár, amikor végre megszólalt.

- Akkor most csak itt fogunk állni, vagy…

- Vagy haza is mehetnénk! – csaptam össze boldogan a tenyerem. Már csak a gondolatra éreztem a forró fürdő selymes habjait a testemen, de sajnos ezzel csak én voltam így, a velem maradt Jongin értetlen arcát látva.

- Most komolyan haza akarsz menni? Azért volt a nagy Marionette előadásod, hogy csak így hazamenj? – kért számon elfintorodva, ezúttal pedig én néztem rá zavarodott tekintettel.

- Az Seol miatt volt, mert ő annyira akarta. Egyébként is az előbb úgy néztél ki, mint aki mindent megadna azért, hogy eltűnhessen innen a francba – artikuláltam hevesen.

- Az akkor volt, most már nem akarok hazamenni – cövekelt le makacs testtartással. – Na, mit mondasz?

- Azt, hogy én márpedig menni akarok! Kifagy a lelkem is a helyéről, ráadásul annyi réteg ruha van rajtam, hogy a béka feneke alatt van a közérzetem, nekem ez se nem buli, se nem élvezetes.

- Mi tenné élvezetesebbé? - Arcán keresztül futott egy pajkos mosoly, ez engem is mosolyra késztetett.

- Hogyha meleg lenne.

- Akkor igyunk forró csokit! Mini pillecukorkákkal - virult fel az arca gyermekien. - Az meleg, és tudom, hogy szereted, szóval ne próbáld meg tagadni. – Győzelem ittas hangnemben vázolta fel a tervét. 

Átszelte a közöttünk lévő távolságot, végigsimított a fejemen, előhalászta jobb kezem a zsebemből és erősen rászorított. Elindult a csapatunk másik felével ellentétes irányba, én pedig kénytelen voltam utána menni.

- De utána hazamegyünk, ugye? – kérleltem.

- Ennyire nem kérsz a társaságomból? Tényleg úgy érzem, hogy le akarsz rázni, Csöppség – fordult felém, tekintetében mintha csalódottság bujkált volna.

- Én csak a hidegből nem kérek – feleltem egyszerűen.

- Tényleg ennyire fázol? - kérdezte kiskutya szemeket meresztve rám, amitől a szívem elképzelhetetlen sebességre kapcsolt.

Elolvadok és megfagyok egyszerre.

- Hát… amióta fogod a kezem, kevésbé – vallottam be, majd a szemünk elé emeltem az egymásba fonódott mancsaink, ami hirtelen tovatűnt a látókörömből, egyenes Jongin kabátzsebének a mélyére menekült.

- Mostantól egy árva szót sem akarok hallani a hidegről – kötötte a lelkemre.

- Tényleg ennyire kívánod a társaságom, Nini?

- Tényleg.

Sírnék, de nem lehet, mert a könny az arcomra fagyna.

Pár perc séta után odaértünk egy forró csoki árushoz, ahol nagyobb sor volt, mint amire számítottunk, de ez nem akadályozott meg abban, hogy kivárjuk az édességet. A kedvem Jongin kis akciója után sokkal jobb lett, igaz még mindig fáztam, de legalább boldog voltam. Annak ellenére is, hogy tudtam ez csak ideiglenes, hogy semmit nem jelent, a testem mégis átjárta a törődés és az öröm összes kis katonája. Úgy éreztem számítok.

Miután megkaptuk az italokat, Jongin kiszúrt egy nagyobb méretű sátrat, ahol asztalok voltak elhelyezve, mellettük pedig hőgomba ágaskodott, ami méghivogatóbbá tette az egészet. A sátor elejében színpadot állítottak fel, ahol egy harmincas éveiben járó nő énekelte az All I Want For Christmast, miközben élő zenével kísérték.

Leültünk egy kétszemélyes asztalhoz, sikeresen megszabadultunk a kesztyűinktől, Jongin még a sálját is levette, ami kockás volt, akárcsak az enyém. Ebbe az apró véletlenbe talán egy csöppnyit többet képzeltem bele, mint kellett volna.

- Hogy állsz az ajándékokkal? – érdeklődött kíváncsian.

- Jól, még nem vettem semmit, pont úgy, ahogy mindig – kuncogtam, mire ő majdnem félrenyelte a csokiját. – Nem ajándékozunk.

- Mi az, hogy nem adtok egymásnak ajándékot?

- Apának nincs olyan, amit szeretne, és én meg tudom venni, mást nem értékel, úgyhogy hiába adnék neki bármit is, ő pedig egész évben folyamatosan fedezi a kiadásaim. Sehunnak azért nem veszek semmit, mert neki sincs kedve az én ajándékommal bajlódni, és nekem sem az övével… Sooah-val pedig… igazából nem tudom, vele mindig adunk egymásnak valami apróságot, a karácsony nem ok erre...Nekünk az egész pont olyan, mint bármelyik másik nap – vázoltam fel tömören a helyzetet, mire eltátotta a száját. – Egyébként sem szeretem a karácsonyt – tettem fel a pontot az i-re. - Oh! Mamika az egyedüli, aki minden karácsonykor kávét kap tőlem és Sehuntól, fontos a kreativitás.

- Hű – gondolkodott el -, ez elég… szomorú – nyögte keservesen. – Mi az, hogy nem szereted a karácsonyt? Ráadásul nem ajándékoztok, nem csoda, hogy nem szereted.

- Látod, pont ezért nem szeretem, mert minden az ajándékok körül forog – érveltem, miközben a már megolvadt pillecukrokat szürcsöltem ki a pohár tetejéről.

Jongin a megmaradt tejszínhabját eszegette, aztán megállt, had tiltakozzon.

- Ez nem igaz, nekünk a család minden évben összeül, és-

- Ajándékoztok – szakítottam félbe, mire bosszúsan nézett rám.

- Nem. Vagyis, de, de nem úgy, hanem apróságokat, vagy kézzel készített dolgokat, olyat, amiben a szeretet lakozik. Például amikor Rahee megszületett, akkor kiságyat adtam a nővéremnek, de olyat, amit én készítettem, és nem olyat, amit minden boltban meg lehet venni.

Nini szemeiben lelkesedés és szeretet lobbant fel, nekem pedig elkezdett megolvadni a szívem. Ilyenkor mindig emlékeztet arra, miért is szeretem ennyire, és hogy mennyire jó ember valójában. Ilyenkor történik az is, hogy elképzelem a közös életünket, ahogy arról győzköd, hogy menjek hozzá, még így is, hogy nem akarok megházasodni; ahogy megszülöm az első gyerekünk csak azért, mert ő meggyőzött és szeretné, ez pedig fontosabb számomra, mint az, hogy én utálom a gyerekeket. Elképzelem, hogy rám is ekkora szeretettel gondol, és minden apró rezdülésével próbál a kedvemben járni. Ahogy a szerelmünk tüzét együtt óvjuk, hogy sose aludjon ki. Hogy boldog vagyok, mert ő boldoggá tesz. Hogy én is boldoggá teszem őt.

- Ilyenkor mindig sikerül lenyűgöznöd - fürkésztem tökéletes arcát álmodozva.

- Tessék?

- Annyi szeretet van benned, hogy az hihetetlen – közöltem vele, mire szégyenlősen elmosolyodott. Letettem a kezemben lévő üres poharat, majd az asztalon heverő sál után nyúltam. Ujjaim végigvezettem a beleszőtt medve mintán. Zavarba jött, ahogy meglátta, hogy észrevettem. A mosolyom jobban világíthatott, mint az égbe nyúló karácsonyfa. - Ezért vagy egy mackó. Régen apa mackózott, néha még most is, bár semmi közöm a medvékhez, viszont neked van: erős vagy, odaadó és küzdesz a szeretteidért, pláne, ha a családodról van szó. Pont, mint egy anyamedve, pont, ahogy Kenai se véletlenül kapta azt a totemet.

- Sooyoung-ah.

Úgy ejtette ki a nevem, mintha csak mézet csorgatott volna, ami aztán megtöltötte lágysággal a tekintetét. A nap folyamán először rázott ki kellemesen a hideg.

- Bocsánat, tudom, hogy nem szereted - motyogtam zavartan, miközben a körmeim szélénél lévő bőrt piszkáltam.

- Talán ha Taemin is így adja elő ezt a medve dolgot, máshogy vélekednék róla - nevetett, miközben hátul a hajába túrt.

Kiitta az utolsó cseppet is a poharából, majd felugrott a székről.

- Gyere – ragadta meg a kezem.

Gyorsan felkaptam a kesztyűm, miközben ő már sietős tempóban haladt előre, így majdnem felbuktatva engem.

- Hová megyünk?

- Rendesen megünnepeljük a karácsonyt – pillantott hátra mosollyal az arcán, majd figyelmét újra az emberek kerülgetésének szentelte.

Miközben haladtunk én az ő örömittas arcát figyeltem, ami nem csak a rajta megcsillanó különböző színű égők fénye miatt ragyogott. Örökké eltudtam volna viselni ezt a páratlan látványt és az érzést, ahogy csupasz kezem az övéhez simul.

Egy árushoz értünk, ahol különféle kézzel faragott fa szobrok voltak, némelyik egy újszülött baba nagyságával is felért, azonban olyanok is volt ami akár a tenyeremben is elfért volna. Jongin ezeket a kis szobrokat kezdte tanulmányozni, miközben én a körülöttünk zajló eseményeket követtem szemmel, és visszaszenvedtem magamra a kesztyűm.

Ahogy kiválasztott egyet maga felé fordított, lehúzta a kesztyűm, amit épp csak sikerült feltornáznom, az apró faragott figurára kulcsolta az ujjaim.

- Boldog karácsonyt – puszilt homlokon, én pedig ismét majdnem elsírtam magam örömömben, de erősnek kellett maradnom.

Az ajka érintése olyan volt, mint a nyárson sütött mályvacukor: forró, kissé érdes, mégis felhő puha.

- Köszönöm – néztem rá hálásan, majd átöleltem őt. Miután eltávolodtunk jobban megfigyeltem az ajándékát. Egy piruettező Barbie volt a Diótörőből. – Miért pont ez?

- Az ajándék lényege, hogy személyes legyen, te imádod a Barbie filmeket, még mindig, és táncolsz, szóval…

- Úr Isten, te ezt tudod?! – akadtam ki, ugyanis most tuti éretlenebbnek fog hinni, mint valaha.

-  Csöppség, gyerekkorod óta ismerlek, persze, hogy tudom.

Hogy eltereljem a figyelmem arról, hogy épp a föld alá süllyedjek, én is végigmértem az összes kis szobrot. Hogyha ő vett nekem valamit, akkor nekem ezt viszonoznom kell. Sikeresen kiszúrtam a Barbie szobrok mellett magát a Diótörőt, így nem volt tovább kérdés, hogy mégis mit ajándékozzak neki. Kifizettem, majd ugyanúgy a kezébe nyomtam, miközben egy gyors puszit adtam az arcára.

- Boldog karácsonyt – mosolyogtam rá remélhetőleg a legellenállhatatlanabb mosolyommal.

- Köszönöm – mondta, és jobban megnézte a kis ajándékom.

- Te a Diótörő miatt kezdtél el táncolni… és így az enyém sem lesz egyedül – lóbáltam meg a Barbie figurát.

- Honnan tudod, hogy ezért táncolok?

- Mert veled kapcsolatos.

Kezével ismét megtalálta a fejem búbját, ám nem borzolta össze a hajam, csak állt mozdulatlanul, örökkének tűnő másodperceken át, csillag mosolyával, a holdacska szemeivel és az egyedi gödröcskéivel.

A valóságküszöbön álltunk.

A legbecsesebb vágyaim csillogó büszkeséggel a szemükben figyeltek a jobbomról, míg balomon kárörvendve röhögött rajtam a szenvedésekkel teli valóság. Jongin egyszerre hozta el nekem az édes mennyországot és a kínzó poklot.

- Menjünk korcsolyázni - talált ki egy újabb programot.

A korcsolyák felvételével kissé szerencsétlenkedve, de végül eljutottunk a pályára, amit óriási reflektorok világítottak meg és a napot felváltó ezernyi fénypont. Szerencsére nem volt tömve a hely, így kényelmesen tudtunk ide-oda suhanni a pályán. Amikor már kezdtünk ráunni kimentünk a büféhez, ahonnan szereztünk karamellás almákat, amiket a padokon ülve elfogyasztottunk.

Leadtuk a ruhatárba a nagy kabátjainkat, mert úgy döntöttünk viszünk egy kis izgalmat az egész dologba: a fogócskát. Persze a játék nem volt veszélytelen, egy párszor majdnem nekimentünk valakinek, ráadásul mind a kettőnknek sikerült elvágódnia a pálya közepén. Rengeteget nevettünk, a legjobban pedig akkor, amikor sikeresen átestünk egymáson és nem bírtunk felkelni a jégről. Már nem is foglalkoztam a hideggel, vagy azzal, hogy sok ruha van rajtam. Jonginnak sikerült mindent elfeledtetnie velem.

- Oh! - emeltem magam elé felfelé fordított tenyerem izgatottan -, havazik!

- Úgy csinálsz, mintha most esne az évben először - kuncogott.

- Akkor Yunhyeonggal voltam, tudna mesélni.

- Oh. - Ez az oh a teljes ellentéte volt az enyémnek.

- Ti csináltatok valamit Hyunah-val? - kérdeztem, annak ellenére is, hogy tudtam, a válasz minden bizonnyal a szívembe mar. Biztosan együtt voltak, az első havazás igaz, örökké tartó szerelmet hoz, a párok sose hagyják ki.

- Nem. Otthon voltam - sóhajtott oldalra tekintve. - Igazából ide is jöttünk volna, de manapság elfoglaltabb, mint az amerikai elnök.

Egyszerre örültem és éreztem magam szörnyen. Örvendtem, amiért keveset vannak együtt, amiért nem töltötték együtt az első havazást; fájt, mert ő egyértelműen csalódott volt. Valószínűleg mindezt Hyunah-val csinálta volna, de Seolnak hála kapott egy szamarat a ló helyett.

A hideg átjárta az összes csontomat. Csak haza akartam menni.