- sooyoung -

Jóízűen falatoztam a vörösbab pasztás bucimat, arra várva, hogy megérkezzen az énektanár, és beinvitáljon minket a terembe. Az iskola felső emeletének ablakán bámultam kifelé, a szállingózó hópelyheket követtem tekintetemmel, az édességem legnagyobb bánatomra egyre csak fogyott.

Az életem is úgy el fog fogyni, mint ez a buci... Egyszer csak elolvadok, mint a hópelyhek. És hogyan éltem életem nagy részét? A nővel harcolva, aki megszült, miközben egy olyan szerelem után vágyakoztam, ami sosem jön el. Valószínűleg sosem jön el. Nem mondom biztosra, mert akkor aláírom a saját halálos ítéletem, viszont illúziókba sem ringathatom magam.

Időközben Jiho is feltűnt a színen, aki lihegve guggolt a földön a táskájában turkálva. Egyszer csak kikapta a kezét, amiben egy fóliába csomagolt kimbap lapult, majd gyorsan bontogatni kezdte. A mosoly lefagyott arcáról, ahogy meghallottuk az énektanár oly' szeretett hangját.

- Mindenkinek jó étvágyat kívánok a következő szünetre - kezdte a szokásos kis monológját, miközben, mint egy pingvin az ajtóhoz tipegett. - Tessék kettesével állni, siessenek, már becsengettek, az óra értékes perceit pocsékolják!

Kidobtam az üres péksütis zacskót a kukába, felkaptam a cuccom, és megindultam a sor felé. Jihoval az oldalamon bevágódtunk az egyik lyukas részébe, mikor már végre mindenki normálisan beállt, elindultunk befelé. Az énekóra a szokásos ütemben telt. Seo tanár úr még az első percekben kivetítette az óra menetét, amivel, mint általában, most se fogunk lépést tartani, mert végig meséli az órát. Ettől függetlenül ugyanúgy, mint mindig, most is leírtam a vázlatot, bár tudtam, hogy fölösleges.

Persze Seo tanár úr azt hiszi, hogy az ő tantárgya a legfontosabb, és néha azt hiszem, teljesen megfeledkezik a tényről, hogy ez egy tánccal foglalkozó osztály. Inaktívságunk ellenére minden órán elmondja, hogy ha nem veszi figyelembe az énekre specializálódott osztályokat, akkor mi vagyunk a legjobbak, rendesebbek és okosabbak. Aztán áttér a legrosszabbakra, elmeséli miket csináltak az elmúlt egy hétben, mindezt olyan artikulációval és járkálással, hogy az ember alig bírja visszatartani a nevetését.

- A következő versenyzőnk pedig… Kim Jiho, Dél-Korea! – Sosem értettük, miért kell odatenni az országot is, de hát… elfogadtuk. – Öné a színpad – mutatott a zongora előtt lévő kis emelvényre. Jiho nagy erőt véve magán felállt a helyéről, szájhúzogatások közepette lépett fel a megtisztelő helyre, végül belekezdett az aktuális trot dal éneklésébe.

Jihora akartam figyelni, akinek a hangja igazán jó, azonban nem tudtam másra koncentrálni csak a korgó hasamra meg arra, hogy a következő szünet az ebédszünet lesz. Igaz, az előbb pusztítottam el egy vörösbab pasztás bucit, de úgy néz ki, nem volt elég kielégítő a mennyiség. Habár erre fogadni mertem volna már abban a pillanatban, hogy kiadtam érte a pénzt.

A telefonomon lévő kijelzőre pillantottam, ami majdnem háromnegyed tizenkettőt mutatott. Már csak tizenkilenc perc, és kilőhetem magam az ebédlő felé. Jiho immár a helyén ült, a többiek pedig tapsoltak, ekkor történt, hogy a mögöttem lévő lány megbökte a vállam. Kíváncsian fordultam felé.

- Sokáig! – mondta vigyorgó arccal, én meg csak bambán figyeltem, egészen addig, ameddig Seo tanár úr rám nem szólt.

Mi legyen sokáig? - tettem fel magamnak a kérdést, amikor már legalább plusz két ember is elsuttogta nekem, hogy „Sokáig”. Nem értettem mi a fene folyik itt, később pedig csak mégrosszabb lett a helyzet. Ahogy haladtunk ki a teremből mindenkitől záporoztak a „Legyetek boldogok”, „Gratulálok nektek” és az „Omo, nem hittem volna, hogy pont vele”. Oh, és azt is megkaptam, hogy nem hitték volna, hogy egy ilyen pasit fogok lecsapni, pont egy ilyen lány kezéről.

A tudatlanságom határtalan volt, hiába kérdeztem Jihot ő sem tudott semmi értelmeset mondani, csak tanácstalanul feltette a kezeit. Végül arra jutottam, hogy az osztály csak szívatni próbál, hiszen tudtommal semmiféle kapcsolatban nem álltam férfival, főleg nem olyannal, akinek elvileg már volt valakije. Mire leértünk a felső emeletről úgy voltam vele, hogy ha még egy gratulációt hallok, akkor megütök valakit.

- Oh Sooyoung! – karolta át vállam durcásan Zelo. – Miért nem mondtad? Kim Jongin! – Ennél a résznél már inkább izgatott volt, mint haragos. A név hallatára szemeim kikerekedtek, és leblokkolva bámultam előre. Hogy Jongin? - Ez aztán teljesítmény! Hány év is van köztetek, tíz? Ráadásul nem Hyunah a barátnője? Sehun nem csapta le a farkát?

- Mi, mi, mi? Várj, Zelo, legyél szíves magyarázd el – fordultam szembe vele, tekintetem kétségbeesett volt. Ő ugyanolyan értetlen fejjel bámult rám, mint én rá.

- Én? Ezen neked van mit magyaráznod – paskolta meg a vállam, majd a képembe tolta a telefonját, amin nagy betűkkel az virított, hogy Oh Sooyoung és Kim Jongin a mai naptól kezdve kapcsolatban vannak, társítva vagy négy képpel, amin mind a ketten megvagyunk jelölve.

- Amúgy csak nyolc év van köztük – szúrta közbe védelmezően Jiho. – Sooyoung-ah, jól vagy?

A testem remegett, a szám a padlót súrolta, reszkető kezekkel nyúltam a telefonért, majd újra és újra frissítettem, de a szöveg még mindig ugyanaz volt. Nem képzelődtem. A szemeim egyre jobban csíptek, ahogy a könnyek elkezdtek utat törni maguknak. Nem, ez nem igaz. Ez nem lehet igaz.

- Jiho-yah nézd meg, t-te is azt látod, amit én? – irányítottam felé a telefont, végigfuttatta rajta a tekintetét aztán szája elé kapva a kezeit felsikoltott.

- Mi a fasz?! – tette fel a kérdést, ami már az én számat is igazán el akarta hagyni.

- Én… fogalmam sincs mi ez – suttogtam magam elé. Az erő lassan kezdte elhagyni a lábaimat, úgy éreztem, menten összeesek.

Hihetetlenül boldog voltam a látványtól, de közben fájt. Rettenetesen fájt. Tudtam, hogy ez az egész nem lehet a valóság. Ilyen hirtelen, ráadásul a semmiből, ez csak egy rossz vicc. Mégis a tudat, hogy valamennyire megtörtént… Még így is, hogy csak a közösségi médián és hogy csak egy pillanatra érezhettem a határtalan boldogságot, a megkönnyebbülést, amit a tudat okozott, hogy minden szenvedésnek vége.

- Derítsd ki. Menj már! – kiabált rám barátnőm miközben meglökött a folyosók irányába.

- Most akkor még sincsenek együtt? – hallottam meg Zelo kérdését, azonban barátnőm válaszát már elnyelte a távolság.

Hová is fussak? Mit is csinálok én most éppen? Azt hiszem, Jongint kell megtalálnom, de… mi lesz, ha megtalálom? Feszülten a hajamba túrtam. Megoldom. Csak essek túl rajta. Az emberek végig engem bámultak, ahogy elfutottam a portáig megérdeklődni, hogy hol találom Jongin osztályát. A tekintetek csak úgy égették a testemet, nem voltam benne biztos, hogy a korkülönbség miatt, azért mert Jonginról van szó, vagy azért, mert egy olyan pasira másztam, aki már foglalt volt. Te jó ég, Hyunah meg fog ölni!

A portás nagy szerencsémre eléggé ismeri Jongint, amiért sokáig bent szokott maradni délután, így pontosan megtudta nekem mondani, hogy merre is találom. Lyukas órája lesz, így a száztizenegyes próbateremben található, minden bizonnyal gyakorolni készül. Egy sor hálálkodás után a lábaim azonnal a terem felé vettem. Kifizetődött, hogy tudom merre van.

Berontottam az ajtón, tekintetemmel pedig Ninit kerestem. A tükörből kiszúrtam, ahogy az asztalnál görnyed, egy pillanattal később pedig kihúzza magát és kíváncsian, érdeklődő szemekkel felém pillant.

Remélem már nem annyira piros a szemem.

- Woah – adott hangot meglepődöttségének -, lassan a testtel Csöppség! Miért rontottál rám ennyire? – kérdezte nevetve.

Úgy tűnt, fogalma sincs arról, hogy mi zajlik a falakon kívül. Nem szóltam egy szót sem, előkaptam a telefonom, kikerestem a minket illető posztot, aztán még mindig remegő kezekkel adtam át neki a telefont. Pár másodpercig bámulta a képernyőt, majd nagyot nyelt.

- Mi a…? Ez meg hogy? Ez a te műved? – mutatott a telefonja képernyőjére kissé ingerülten.

- Most komolyan?! - Egyszerre háborított fel és szomorított el a kérdése. Tényleg ezt nézi ki belőlem? Ennyire nem ismer? - Amúgy is egyedül hogyan tudnám, a másik félnek is meg kell erősítenie, nem? Nem? - vékonyult el a hangom.

- Ezek szerint nem – szűrte a fogai között. A telefonom ledobta a kanapéra, majd feszülten a hajába túrt. – Hyunah, fel kell hívnom Hyunah-t.

- Oh, igen! Végül is, az nem lényeges, hogy az egész iskola úgy bámul rám, mint egy véres rongyra! – fakadtam ki, majd sírva a padlóra zuhantam.

Igazából nem ez volt a valódi oka annak, hogy eltört a mécsesem, sokkal inkább az, hogy még ilyenkor is az a lényeg, hogy Hyunah mit gondol, és nem az, hogy az én lelkem darabokra törik. Hyunah volt a barátnője, így teljesen érthető volt a reakciója, de ez a szívemnek, ami épp szilánkokra tört, egyáltalán nem számított.

Jongin csak egy kicsit… tudnál végre szeretni?

- Csöppség! – Hozzám sietett, törökülésbe vágta magát, majd a mellkasára vont.

- Miért kell ennyire fájnia? – zokogtam arcom a tenyereimbe temetve.

- Semmi baj, figyelj, megszüntetjük, csak fel kell függeszteni vagy mi… – magyarázta, miközben elkezdte nyomkodni a telefonját. Még csak fogalma sincs róla, hogy miért sírok… - Hogy a fenébe kell megcsinálni ezt a szart – kiabálta idegesen, majd elhajította a telefonját, ami hangosan csapódott a padlónak. – Csak ne sírj… ezzel nem lesz jobb. Kérlek Sooyoungie! Megszakad érted a szívem, hogyha tovább folytatod.

-Ha sírok, az… jót tesz… a lelkemnek – szipogtam, majd folytattam a könnyek szabadjára engedését. Elárasztottam Jongint a sós, meleg cseppekkel. Megérdemli, hogy vizes legyen, hiszen minden egyes csepp érte szól.

Nem beszélt tovább, helyette csak szorított magához, kezei a hátamon pihentek, próbált lenyugtatni. Nem igazán volt eredményes, egészen addig, ameddig jellegzetes, szívmelengető hangján dúdolni nem kezdett.

Kim Jongin a táncban verhetetlen volt, lélegzetelállító. Én mégis imádtam, amikor énekelt, hiszen a hangja maga volt a megnyugvás. Napsugarak által melegen tartott mézként árasztotta el az egész valómat - lassan és édesen, simogatva minden porcikám.

A dúdolás énekléssé alakult, ahogy Nini elkezdte GSoul Beautiful Goodbye című dalát, magamban pedig hitetlenül felnevettem, hogy pont ilyen dalt kellett választania.

- Mondd, hogy szeretsz, de tudom, hogy nem, tudom, hogy nem. Mondd, hogy még mindig akarsz, de tudom, hogy nem. Tudom, hogy többé már nem. Többé már nem…

Amikor az utolsó hangot is befejezte, már nem sírtam, a légzésem is helyrejött, a hangom mégis megremegett, amikor megszólaltam.

- Szereted GSoult? – pillantottam fel rá, mire ő szelíden mosolyogva nézett le rám.

- Persze, eszméletlen hangja van. Amikor megjelent a You, rongyosra hallgattam – válaszolt boldogan. - De még sorolhatnám, a Hate Everything meg a Natural, mindegyik egytől-egyig egy mestermű.

- Ő is a mézes hangúakhoz tartozik, mint te.

- Ez mégis mit jelent? – nevetett fel Jongin, bután figyelve, mintha el tudná velem hitetni, hogy nem érti mire gondolok.

- Tudod, hogy értem - mosolyodtam el végre, miközben belecsíptem az oldalába. - Hogyhogy ezt énekelted, és nem egy másikat?

- Erre csináltam most koreót, így ez van a fejemben.

- Megmutatod? – kérleltem kiskutya szemekkel.

- Nem. - Hezitálás nélkül közölte. - Még nincs teljesen kész.

- Akkor csak azt a részt, ami készen van – unszoltam, ő viszont tiltakozóan megrázta a fejét. – Légyszi, légyszi!

- Rendben, hogyha felkeltünk – adta be a derekát.

- Akkor még ne most, még egy kicsit maradjunk így – csúszott ki a számon. Mire felfogtam a szavaim jelentését, már túl késő volt.

- Miért? – kuncogott.

- Mert meleg vagy. Kellemes.

- Akkor így maradunk. Az hiányzik, hogy tüdőgyulladást kapj – húzott szorosabban magához. – Mit mondanék Sehunnak.

- Pontosan… Úr Isten! – taszítottam el Jongint, ahogy utolért a felismerés. – Oh Sehun! Az a szemét, biztos vagyok benne, hogy ő tette.

- Mi, micsodát? - szólalt meg, ugyanis nem értette hirtelen miről beszélek.

- Ő állította be, hogy kapcsolatban vagyunk. Csak ő lehetett, hiszen tudja a jelszavam.

- Hogy mi?! Te megadtad Sehunnak a jelszavad? Pont neki, aki mindig trollkodik? – hitetlenül felsóhajtott, majd a homlokát kezdte dörzsölni.

- Csak a gépemhez, mert kellett neki, és gondolom rájött, hogy mindenhova is ugyanaz – kis mesém végén szégyenlősen beharaptam az ajkam. – Sajnálom, az egész az én hibám.

- Ne tőlem kérj bocsánatot, nem én sírtam ki a lelkem. Most így hogy fogok táncolni, minden csupa könny – panaszkodott játékosan.

- Ezek tündér könnyek, úgyhogy csak tisztelettel beszélj róluk és értékeld őket – mutogattam felé fenyegetően. – Egyébként neked is rossz, mindenki tudja, hogy Hyunah-val vagy.

- Hyunah nincs bent ma, szóval ha még nem találkozott vele, akkor nem is fog. Megkeressük Sehunt, és leszedetjük vele – mondta könnyedén, majd felállt a földről, és engem is felsegített.

- Jobban mondva megkeressük Sehunt és megfojtom. Leszedni én is letudom – világosítottam fel. Telefonját felkaptam a földről, majd eltüntettem a nem létező párkapcsolatunkat.

- Eddig ezt miért nem tetted meg? - vont kérdőre csípőre tett kezekkel, szigorú tekintetét le nem véve rólam.

- Mert túlságosan bepánikoltam… Ami fontos, hogy te még jössz nekem egy tánccal – vigyorogtam, miközben elvetettem magam a kanapén. – Fighting! - A magasba emeltem az ökölbe szorított kezeim.

- Ha már tartozásokról beszélünk… te meg jössz nekem egy vacsival – fonta össze fenyegetőzve mellkasa előtt a karját.

- Mindennek megvan a maga ideje, ez most a táncé.

Nini jókedvűen a fejét rázva felkacagott, az asztalhoz lépett, a telefonját visszacsatlakoztatta az erősítőre, majd kikereste a Beautiful Goodbye-t.

Csoda töltötte meg a termet.

- jongin -

Csendben haladtunk Sooyoung következő órájára, míg én fejemben a történteken agyaltam. Annyira nonszensznek tűnt, hogy egy olyan táncomat mutattam be neki, amin nem sokkal tovább dolgoztam, mint egy nap… Átgondolva az egészet nem is ez volt benne a hihetetlen, hanem az, hogy még közel sem volt tökéletes. Taeminen kívül senkit sem tudok felsorolni, aki elérte volna nálam, hogy egy ennyire kezdetleges koreót mutassak meg neki.

Sooyoung mégis sikerrel járt.

Mosolyogva pillantottam rá, de bánatos arcát látva egyből elmúlt a jókedvem. Sehun és az agyament ötletei. Az biztos, hogy ezért még kinyírom. Nem is igazán magam miatt, hanem azért, amiért ennyire szétcincálta a húga lelkét… Eddig csak az anyja miatt láttam ennyire sírni, és akkor, amikor megszabadult a hosszú hajától kilencévesen, mert az osztálytársai bántalmazták.

„Miért kell ennyire fájnia?” idéztem fel keserves mondatát, a szívem pedig készen állt széthasadni. Nem kellene, hogy ekkora hatással legyen rám az ő kedélyállapota. Nem kellene, hogy ennyire foglalkoztasson, hogy mivel tudnám felvidítani.

Kivételesen lassan haladtunk, mintha egyiken se akartunk volna visszaérni a valóságba. Az Oh család abnormálisan gyors tempójának most semmi jelét nem tapasztaltam, mégis odaértünk a terem elé. Sooyoung háttal a karzatnak dőlt, én pedig a sarkon lévő oszlopnak, egy ideig így vártunk csendben, én rá, ő pedig a semmibe tekintve.

Vajon mi járhat a fejében? Lesz olyan valaha is, hogy minden gondolatát tudni fogom?

- Ha szeretnéd, akkor bemegyek veled – ajánlottam fel, mivel tisztában voltam vele, hogy a jelenlétem rásegít a helyzetére a tanárok előtt.

- Nem kell, megoldom egyedül is – mosolyodott el. Fölöslegesen, ugyanis látszott rajta, hogy valami megint nincs rendben vele.

- Ne igyunk inkább buborékos teát? – böktem oldalba, mire igazi mosoly jelent meg az arcán, ahogy a ponthoz kapott csiklandósságának köszönhetően.

- Most nem szeretnék, de értékelem a meghívást.

- Biztos ne menjek be? Szívesen megteszem – hajoltam hozzá közelebb, mire eltolt magától.

- Nem. Még a végén azt hiszik, hogy tényleg együtt vagyunk. Szia, Jongin – mondta, majd kopogott az ajtón és belépett a terembe.

A kis ablakon keresztül még láttam, ahogy mélyen meghajol, végül csüggedten leül a helyére. Nem sokáig maradtam ott, helyette Sehun irányába vettem a lépteim.

- Legszívesebben megütnélek, Szefós – estem neki rögtön, ütést tettetve, ahogy meglógott az éppen zajló órájáról. Legnagyobb meglepetésemre felháborodottan nézett rám. Szerintem itt én vagyok az, akinek joga van a felháborodásra…

- Yah! Most a saját gúnyjelzőm használtad ellenem? – tátotta el a száját.

- Te teljesen hülye vagy?! Hogy jutott ez eszedbe? Egyáltalán belegondoltál, hogy mi lesz belőle, hogyha álkapcsolatba kényszerítesz a húgoddal?! – keltem ki magamból.

Nem értettem, hogy áradhat ilyen nyugodtság az arcáról, amikor épp számon kérem. Ezzel elérte, hogy szétvessen az ideg, ilyenkor neki tudnék menni.

- Nyugi Kimkai. – Sehun torkából az a tipikus cinikus nevetés hangzott fel, amit annyira szeretett alkalmazni, és amivel minden alkalommal az őrületbe kergetett. - Eddig azt hittem kedveled a húgom.

- Hogy… mi?

Lefagytam.

- Mi van, miért lepődtél meg ennyire? Eddig tisztára jól kijöttetek. Túl reagálod, végtére is nem olyannal hoztalak össze, akit nem bírsz – paskolta meg az arcom.

- Igen, természetesen jóban vagyok a húgoddal – esett le, hogy igazából mire is gondolt. – De ez nem játék, a húgod teljesen kikészült, ráadásul ott van Hyunah! Kitudja mit gondol, lehet épp úton van, hogy megfojtson. Mind tudjuk, hogy nem olyan nő, aki emellett szó nélkül elmegy. Vagy épp erőszak nélkül - tettem hozzá rémült arccal.

Sehunból kitört a gonosz nevetése, engem pedig a frász kerülgetett. Az ilyen pillanatokban tényleg nem tudom miért is ő az egyik legjobb haverom.

- Szerezzek neked egy jó vaskos erényövet? Akkor legalább a faszod biztonságban lesz. - Komor tekintet volt a válaszom. - Veled már viccelni se lehet - fújtatott. - Azt hiszed, hogy nem gondolok a hihetetlenül kiegyensúlyozott kapcsolatodra? – kérdezte, a hangja szarkazmustól csöpögött.

- Nicsak ki beszél! A tiédnél még mindig jobb – kontráztam, mire tettetett fájdalommal a szívére tette a kezét.

Felháborítónak találtam, hogy pont ő keresi az én kapcsolatomban a hibát, az elmúlt pár hónap felhozatala után. Hiába volt már neki tisztességes kapcsolata, manapság nem épp a szerencséjéről híres. Én legalább igyekszem, próbálkozom, mindent megteszek, hogy a dolgok jól menjenek Hyunah-val.

- Én csak az igazit keresem. Mindenesetre szóltam Hyunah-nak. Ennyi - tárta szét a kezeit. - Úgyhogy nincs okod a pánikra – árulta el büszkén.

Hitetlenül sóhajtottam, majd vállba vertem, hogy mégse örüljön annyira.

- Tudod, ilyenkor legszívesebben letörölném azt az idétlen vigyort a képedről. - Gúnyos mosoly terült el az arcomon. - Viszont Sooyoungnak mész valamivel, mert szegény legalább egy órán keresztül biztos bőgött, ha nem több. Egyértelműen nem miattam, úgyhogy sok sikert a vigasztaláshoz.

- Miért szerinted miattam? Ki az, aki ennyitől bőgni kezd, ez nonszensz.

Lelkiismeret furdalás nélkül hagytam magára Sehunt. Azt akartam hogy érezze a tettei súlyát. Nem is magamért, sokkal inkább Sooyoung miatt, rólam leperegnek ezek a gyerekes, idétlen csínyek, amikkel előáll. Akaratlanul is feltűnt, hogy Sehun megállás nélkül képes csesztetni őt, amit néha jobban, néha kevésbé tud tolerálni. Nem kétség, hogy az egész család elég idegbeteg, tény, ami tény, sokszor Csöppség túlreagálja ezeket, de van, hogy jogosan tör fel, mint a vulkán.

Miközben a következő előadásra tartottam, engem is megtaláltak a kíváncsiskodó emberek a kérdéseikkel együtt. Próbáltam nem sok figyelmet szentelni nekik, és az egészet letudni annyival, hogy csak Sehun újabb hülyeségének lehettek a szemtanúi, és kérdezzék őt, ha annyira érdekli őket. Az én részemről lezártam ezt a témát, csak annyiban reménykedtem, hogy a másik érintett személy is minél hamarabb elfelejti.

Még volt pár percem, úgy döntöttem, hogy a maradék időben felhívom Hyunah-t, most hatalmas szüksége van a lelki támogatásra.

- Szia – köszöntem lágyan. – Hogy vagy?

- Egy fokkal jobban. Az orvos azt mondta, hogy a kimerültség és a stressz miatt vannak a rosszullétek, úgyhogy kényszerpihenőre küldtek… - közölte a hírt zaklatottan, a körmei már biztosan a tenyerébe mélyedtek.

Ez volt a legrosszabb, ami most történhetett vele.

- Tudom, hogy nehéz lesz, de be kell tartanod. - Féltem kimondani ezeket a szavakat, ettől pedig hatalmas idiótának éreztem magam. Abszurd, hogy a barátnőm elérte, hogy ne merjek érte aggódni. - Ha nem is teljesen, de legalább nagyrészt, tudom, hogy nem könnyű, de a te érdekedben mondom.

- Mintha… Ez egyszerűen... Még az élet is a képembe röhög, érted? - Megtört a hangja. Akár mellettem is sírhatott volna, láttam magam előtt az egészet: az előre roskadt vállait, a feje tetején szanaszét álló, összefogott haját, ahogy tartja a zsebkendőt az orra előtt.

- Hé, hé, hé - próbáltam nyugtatni. - Bocsi, azt hiszem téves számot hívtam. Hol van a tüzes, megrendíthetetlen, amazon Kim Hyunah, aki elvette az eszem?

Halkan, de kuncogott. Apró győzelmem mosolyra késztetett.

- Remélem nemsokára visszatér - motyogta erőtlenül.

- Ha mégse, akkor amint odaérek segítek rátalálni.

- Jongin.

- Mmmh?

- Szeretlek.

- Én is szeretlek.

Csak egy szó, amit a megfelelő személynek a világ legegyszerűbb dolga kimondani, most mégis, miért éreztem ennyire nehéznek?