- sooyoung -
“MIKULÁSVIRÁGOT KÉREK KARÁCSONYRA!!!!!!!!!!”
A pulzusom felpörgött kétszázra, amint megpillantottam a nagy betűkkel írt, hatezer felkiáltójeles üzenetet és a feladóját, aki csak az anyám lehetett, és hát persze, hogy ő volt. Ilyen írás stílussal csakis ő. Azonnal írtam Sehunnak, hogy ő is megkapta-e, mire egy igen volt a válasz, ami csak még jobban felcseszte az agyam.
Mikulásvirágot.
Én meg azt hogy eltűnj!
Nem. Nem szabad! Hogy gondolhatok ilyet?!
Bosszús, nehéz léptekkel trappoltam az iskolaparkoló irányába nyíló bejárat felé, miközben zsebrevágtam a telefonom. Besokalltam. Egy nap telt el - talán mondjuk azt, hogy kettő, hiszen túléltem a csütörtököt és már a péntek nagy részén is túl voltam -, a hétvége a lábaim előtt hevert, mégse tudtam örömömben ugrálni. Azért hálát adtam a magasságosnak, hiszen ez azt jelentette, hogy nem kell tovább hallgatnom a tegnapi kis incidenssel kapcsolatos elméleteket. Azokat az elméleteket, amiknek az égvilágon nemhogy semmi alapja, de még csak értelme sem volt; amit olyan személyek gyártottak, akiknek eddig a létezéséről sem tudtam; olyan valakiké, akiknek elég idejük van a saját életük mellett az enyémmel és a Jonginéval foglalkozni.
Mikulásvirágot! Mi jogon?!
Az ember az elején még elfojtja az érzéseit, próbál nemtörődöm módon válaszolni a kérdésekre és lerázni magáról a megjegyzéseket. Bármilyen megjegyzés is legyen az. De mint minden, az emberi tűrőképesség is határokkal rendelkezik, az enyém pedig nagyon szűk határokat tudhat a magáénak. Belefáradtam. Lehet, hogy túlságosan hamar, de akkor is megtörtént. Mindenki az én eltitkolt érzéseimmel szórakozott, ráadásul úgy hogy az az eszükbe sem jutott, hogy ezek az érzések valóságosak is lehetnek. Mintha Sehun kiteregette volna a szennyesem, a hiénák pedig szétkapkodták volna a darabjait.
Hogy van képe bármit is kérni tőlünk?!
Utolsó reményem a hétvégébe fektettem és abba, hogy miután letelik ez a pár nap, már senki sem akar arról beszélni, hogy Oh Sooyoung és Kim Jongin együtt vannak. A kapcsolatunkról, amiért bármit megadnék, de hiába, ugyanis sohasem fog megtörténni. A kapcsolatunkról, ami igazából nem is létezik. Minden csoda három napig tart. Sose vágytam még rá ennyire, hogy egy mondás valóságos legyen.
Mi jogon kér ő bármit is karácsonyra, vagy akármire?!
Feldúltságomnak köszönhetően a kelleténél erősebben löktem meg a bejárati ajtót, aminek csapódását fájdalmas nyögés követte. Apró sipításom követően kezeim a szám elé kaptam, aggódó pillantásokkal néztem az előttem gyengélkedő, orrát erősen tartó Junhoe-t.
- Basszus! Sajnálom! Nagyon fáj? – nyúltam én is az orra után, óvatosan elvettem a kezét, majd szemügyre vettem az enyhén piros testrészt. – Szerencsére nem vérzik.
- Ah! – nyögött fel, ahogy hozzáértem az orrához. – Szerencsére, de azért még kurvára fáj – morogta, kezem pedig irritáltan söpörte el az arca közeléből.
- Nem volt szándékos, én… - kezdtem volna szabadkozni, de szúró pillantása megakadályozott. - Bocs.
- Jó, ezt már hallottam, attól hogy elismétled nem lesz jobb – vágta hozzám kissé bunkó stílusban, mire meghökkenve pillantottam rá.
- Jól érzékelem, hogy nem csak nekem van szörnyű napom?
Rátapinthattam a lényegre, ugyanis Junhoe egy mély levegőt vett, majd figyelmét ismét rám szentelte.
- Igen, úgyhogy máskor ha dühös vagy, szépen maradj tőlem távol.
- Tudod mit, inkább rá se kérdezek, csak szimplán birkózzunk meg a saját problémánkkal – dobtam fel az ötletet, amivel végre ő is szimpatizált. Mondhatni megtaláltuk a közös csendet.
Úgy gondoltam ennek a társalgásnak elérkezett a vége, úgyhogy egy sóhajtást követően megtettem pár lépést előre, hogy leülhessek a lépcső legfelső fokára. A táskám a lábam elé dobtam, felkönyököltem a térdemre, állam pedig a tenyeremen pihentettem meg. Így se a legjobb helyen voltam, amit találni lehet az iskola területén, de még mindig jobb, mint az ajtó közvetlen közelében állni, ahol minden percben legalább húsz diák megy át. Még a végén én is úgy járhatok, mint sebesült társam. Legnagyobb meglepetésemre mellém szegődött, amit egészen addig észre sem vettem, míg karja nem súrolta a testemet. Kérdő pillantásomra megrántotta a vállát.
- Még mindig jobb valakivel, aki nem kérdez semmit, mint egy olyannal, akit minden apró részlet érdekel – válaszolt fel nem tett kérdésemre, mire megértően mosolyogtam rá. Hát igen… még mindig jobb.
A park jobb oldala felől megérkezett Sehun, az oldalán Jaehyunnal és egy eddig még nem látott csajjal. Összeszűkített szemekkel fürkésztem a hármas fogatot, egyáltalán nem volt jó érzésem. Most Jaehyun talált magának új játékot vagy ez a bátyám fogása vagy csak egy random csaj, akivel bandáznak? Mivel magamtól esélytelen lett volna, hogy rájöjjek, fölösleges is volt találgatnom, ezért a mellettem lévő sráchoz fordultam.
- Te tudod ki ez? – böktem meg kissé könyökömmel, majd fejemmel az ismeretlen felé mutattam.
- Valamelyik egyetemi osztályba jár, talán Jiyul… - motyogta fél koncentrációval, a figyelmét inkább a telefonjának szentelte, ahol bőszen olvasott valami szöveget.
- Csak ennyi? – noszogattam továbbra is.
- Úgy nézek ki, mint a dispatch? – fordította felém pökhendi kifejezéssel megáldott arcát.
Szigorúan csak gondolatban, de egy hatalmas pacsival jutalmaztam Junhoe szarkasztikus kérdését, amin normális esetben - vagy legalábbis, ha nem nekem szánja -, halálra nevettem volna magam. Ehelyett inkább a távozás mellett döntöttem.
- Oké, én most megyek – közöltem, majd felkaptam a táskám. - Kitartás! – intettem, egy biztató mosolyt követően pedig hátrahagytam a szúrós Junhoe-t.
Félúton átfutott a fejemben a gondolat, miszerint jobban járnék, hogyha gyalog mennék haza, és nem a bátyámmal, akit most a pokolba kívánok. Ritkán haragudtam igazán Sehunra, de ezúttal kiérdemelte, és egy ideig biztosan nem fogom magam túltenni rajta. Az sem érdekel, hogy nem volt tisztában a tetteinek súlyosságával, akkor is a lelkembe taposott. Ezen minimum egy évre elegendő buborékos tea segíthetne, és egy jegy Everlandbe.
- Sziasztok! – köszöntem, mire mind a hárman felém kapták a tekintetüket. Azt viszont már nem mondhatom, hogy mindannyian vissza is köszöntek, ugyanis Jiyul nemtörődöm módon tovább szívta a cigarettáját. – Khm – köhintettem, de még ezek után sem zavartatta magát. Megforgattam a szemem, majd szó nélkül beültem az autóba.
Azért fohászkodtam, hogy ez a nő még véletlenül se kössön ki az autóban, miközben elkönyveltem magamban, hogy egyáltalán nem kedvelem. Az egy dolog, hogy dohányos, amellett ellenben már nem tudok elmenni, hogy tahó módon nem volt hajlandó köszönni. Pedig én köszöntem, hallhatóan, ő mégis... Idétlen nőszemély.
Elővettem a telefonom, és az üzenetek között megcéloztam Seol nevét. Nem volt semmi életbevágó dolog, amiről beszélhettünk volna, de legalább elütöttem azt a tíz percet, amíg a bátyámra és Jaehyunra kellett várnom. A legjobb pedig, hogy erre a kis időre se kellett Jonginra gondolnom.
Sehun közelebb lépett Jiyulhoz, átölelték egymást, majd a bátyám egy apró puszit adott a szájára. Az állam az autó alját súrolta. Ez most komoly?
- Bunkó. Ja és magasabb, mint te – közöltem éles hangon, mihelyst beültek az autóba.
- Egy: nem bunkó, kettő: nem magasabb – kontrázott ő.
- Igaza van a húgodnak, nem sokkal, de tényleg magasabb – állt mellém Jaehyun, ami nem kicsit ért kellemes meglepetésként.
- Menjetek már a picsába – morogta, majd elindította az autót. – Egyébként is, még csak fűzöm.
- Uh, akkor minden rosszat kívánok nektek – hajoltam Sehun képébe vigyorogva, majd hátravetettem magam az apró ülésbe.
- Ha elmered cseszni Sooyoung, esküszöm, nem leszel hosszú életű – összeszorított fogakkal, villanó tekintettel nézett rám a visszapillantó tükörből, mire duzzogva megrántottam a vállam.
- Miért hallgatnék egy olyan emberre, aki mások megheccelésén élvezkedik?
- Szerinted, hogyha úgy viselkedsz, mint egy óvodás, akkor jobb lesz?
- Nekem nem, de neked legalább rosszabb, és az idétlen vigyor majd eltűnik a képedről!
- Ümm, kiszálljak? – tette fel óvatosan a kérdést az autóban ülő harmadik személy.
- Nem kell, kiszállok én. - Kivágtam a kocsi ajtaját, aztán céltalanul elindultam. Hallottam, ahogy a bátyám utánam kiált, hogy “Hová mész, te idétlen gyerek?”, de már nem érdekelt.
Ez az egész nem csak arról szólt, hogy szörnyű testvér vagyok, és nem akarom, hogy a bátyám megtalálja a boldogságot vagy elkötelezze magát bármilyen kapcsolatban, hanem arról, hogy megsértett, arról, hogy az anyám mikulásvirágot akar.
Nagyon is szeretném, hogy Sehun boldog legyen, és megtalálja a számára megfelelő nőt. Csak ne ilyen szenvedős úton tenné…
Mennyire kell szeretni valakit ahhoz, hogy egy egész életen át vele legyél? Annak igazán önzetlen szerelemnek kell lennie, olyannak, amit az emberek legnagyobb része nem ismer. Mindenki mindig azt hiszi, hogy itt van, ez az a nagybetűs szerelem, és utána… egyszer csak vége. De semmi baj, minek hosszan bánkódni, hogyha pár hét vagy hónap után itt a következő, és minden kezdődik előről? Újra minden rózsaszín, utána hirtelen fekete, és ez a körforgás megy folyamatosan, nincs se eleje, se vége. Ha éveket is vagy együtt valakivel, az sem garancia arra, hogy mostantól jön az örökké. Még ha sokat is várnak az esküvővel, akkor is ott lebeg felettük a balta, ami bármikor lecsaphat. A házasságnak semmi értelme. Az ember sohasem mehet biztosra.
Most úgy érzem, képes lennék mindent feláldozni Kim Jongin miatt. Nem érte, hanem miatta, hogy megtalálja a boldogságot bárhol, bárkivel, anélkül, hogy bármit is várnék cserébe, hiszen az, hogy mosolyogni látom már elég. Igaz most Hyunah-val van együtt, ami rettentően fáj, mégis rendben van, hiszen boldog. Szívből remélem, hogy boldog.
De vajon ő képes lenne bármit is feláldozni miattam? És hogyha igen, akkor én meddig érezném így? Mikor hunyna ki a késztetés, hogy mindenem odaadjam az ő érdekében? Vajon szeretem őt annyira, hogy számunkra létezzen az örökké szó? Szeretnénk egymást igazi, mindent leküzdő, önfeláldozó szerelemmel?
Lehet az én érzéseim is csak délibábok, és igazából közük sincs ahhoz, amit én próbálok elhitetni magammal… Mi van, ha az egész már csak egy berögzült gondolat, amitől nem tudok megszabadulni, hogyha már nem is szeretem őt? Sőt. Lehet, hogy sohasem voltam szerelmes, hiszen még annyira fiatal vagyok. Talán ez az egész nem valós, csak egy Disney mese, amit gondosan építgettem a fejemben, miután kiskoromban egyszer megvigasztalt a levágott hajam miatt.
Kim Jongin, talán nem is szeretlek.
Egy apró, papírból kivágott mackó Kenai figura esett a törökülésben lévő lábaim közé. Az elmémben való elbambulás közben hazaértem, így nekiláttam kidekorálni az ajtómat. Erre azért volt szükség, hogy Sehun részeg barátai még véletlenül se tévesszék össze a szobám bármelyik másikkal, és kössenek ki nálam részegen. Úgyhogy levágtam magam az ajtó elé, aztán körülöttem mindenféle kellékkel nekiestem. Viszont nem haladtam valami sokra, ugyanis a gondolataim tovább eveztek a szerelem folyóján.
Egészen a medve megjelenéséig nem csináltam mást csak bámultam magam elé, miközben a kerekek csak forogtak megállás nélkül. Meglepetten nyúltam a kis figura után, és kezdtem el vizsgálgatni. Ez… nyálas?
Felnéztem, hogy kiderítsem ki volt az elkövető, kíváncsi pillantásomra Jongin elmosolyodott, a falnak dőlt, majd válaszra nyitotta a száját. Ha nem szeretném, akkor is verne így a szívem már csak attól, hogy látom? Akkor is érezném ezt a megmagyarázhatatlan bizsergést az egész testemben?
- Szerintem a kedvenced semmiképp sem hagyhatod le az ajtódról – mutatott a papírfigurára.
- Miért nyálas? – kérdeztem, majd undorodó arckifejezéssel Jongin lábszárába töröltem a testnedvet, mire enyhén felnevetett.
- Próbáltam rátenni az ajtódra, de nem sikerült – Száját csücsörítésre emelte, tekintetével pedig szégyenlősen oldalra nézett.
- Ragasztóval lehet sikeresebb lett volna az akciód.
- Lehet – bólintott. Leereszkedett a fal mentén, amint a feneke összetalálkozott a földdel, felhúzta a lábait és körbeölelte őket a karjával.
- Ha kedvenc állatról van szó, akkor igazából a panda a kedvencem - világosítottam fel.
Jongin arca összerándult, mintha fájdalom nyilalt volna a szívébe, úgy kapta oda a kezét.
- Kérem vissza a medvét - parancsolta határozott hangon, kinyújtott kezekkel.
- Ne! - A szívemhez szorítottam a kis karaktert, miközben a fejemet rázogatva néztem az előttem ülő férfira.
Jongin összeszűkítette a szemeit: - Most mi van a pandákkal, Csöppség?
- Kenai egy kivételes medve - motyogtam, miközben a tekintetem fel-alá cikázott. Nini hangosan felnevetett.
- Pontosan - ismerte el ő is. - Úgyhogy becsüld meg.
Beszélgetőtársam felállt, majd az ajtajához lépett.
- Jongin! – szóltam utána. A további mondanivalóm azonban bennem rekedt. Megkérdezzem, vagy ne kérdezzem? Mit fog gondolni, hogyha megkérdezem?
- Mondd – noszogatott, mikor már másodpercek óta sem szóltam semmit.
- Boldog vagy... – szinte suttogva ejtettem ki a szavakat, miközben leküldtem egy óriási gombócot a torkomon -, Hyunah-val?
Jongin kérdésem hallatán enyhén megfeszült, én pedig rögtön megbántam, hogy megállítottam.
- Egy kapcsolatot nem lehet ennyire leegyszerűsíteni - válaszolt másodpercekkel később, kissé hezitálva. Szemöldököm felszaladt az egekbe.
- Igaz, de valahol meg nem.
- Tessék? - horkantott fel hitetlenül. - Persze, Sooyoung, lehet egy elképzelésed a szerelemről, a kapcsolatokról, de a végén csak egy fiatal lány vagy, akinek fogalma sincsen róla milyen egy tartós kapcsolat.
- A végén nem arról van szó, hogy mennyi idős vagyok - puffogtam sértetten. Mikor tűnik már fel neki, hogy nem a hat éves kislány vagyok? -, hanem arról, amikor bemész a szobádba és lefekszel az ágyra egyedül. Elégedetten elalszol vagy kínoznak a gondolatok, mert fáj a szíved, Jongin?
Szemei kifürkészhetetlenek lettek, de továbbra sem szakította meg a szemkontaktust. Legyőzötten állt előttem, megroskadt testtel. Szomorú mosoly kúszott az arcára, rázva lehajtotta a fejét, majd gyors léptekkel elhagyta az apartmant.
