16. fejezet

 

- sooyoung -

- Már megint engem bámulsz, ahelyett, hogy tanulnál - förmedt rám Jongin két tánclépés között, mire huncut mosolyra húztam ajkaim.

- Ez így nem teljesen igaz, ugyanis az, hogy téged nézlek, teljes mértékben a fejlődésemet szolgálja – érveltem elégedetten, majd gyorsan hozzátettem: - Legalábbis tánc terén.

A kezemben tartott biosz könyvet a földre csúsztattam, figyelmem immár teljesen a táncterem közepén csípőre tett kezekkel álló, pufi melegítő alsóban és a szokásos testéhez tapadó, sport hosszú ujjúban lévő férfira fordítottam. Nini megigazította a fején lévő baseballsapkát, miközben három lépéssel közelebb jött, így szinte teljesen felettem állt.

- Ez sem igaz százszázalékosan, mivel csak akkor fejlődnél teljes mértékben, hogyha velem csinálnád. - Szemei merész csillogásban úsztak, az arcán kacér mosoly pihent.

Megfordult velem a világ. Ezt csak az agyam csinálhatja, ezt a tekintetet csak én képzelem a helyzetbe. Igen.

Nyeltem egyet, de még így se tűnt el a hatalmas gombóc a torkomból, sőt, helyette a gyomromba is leköltözött egy. Bármennyire is próbáltam, nem tudtam nem arra gondolni. A gyakorlós szerelésében egyébként is mindig túl szexi, illegálisan, halálosan fájdalmasan szexi. Akkor is, ha nem ilyen rácuppanós felső van rajta.

A lehetőséget viszont megláttam a szavaiban, így határozottan pattantam fel a helyemről, ami meglepettséget váltott ki belőle. Szemeink összekapcsolódtak.

A kis eszmecserénk a száztizenegyes próbaterem falai között zajlott. Nemrég felfedeztem, hogy Jongin majdnem minden nap tanítás után, ebbe a terembe jön és gyakorol. Mindezt teljesen véletlenül, nulla szándékosságból sikerült megtudnom. Ennek az információnak egyébként nulla hasznát vettem, egészen addig, ameddig be nem költöztem ide én is. Egyik nap átfutott az agyamon „Vajon Jongin meddig bírja, hogy máshová kell mennie, és mikor fog kipaterolni?”, ezek után próbáltam minden egyes alkalommal hamarabb beérni, mint ő.

Hiszen nekem mindegy volt, hogy hol tanulok, ráadásul itt még viszonylag könnyebben is ment, mert nem volt jelen senki, aki zavarhatott volna. Pontosabban nem volt itt Sehun és a haverjai, hogy meggyőzzenek arról, hogy velük mennyivel jobb elütni az időt, mint a tanulással. De nem kenem rájuk az egészet, tekintve mennyire utálom a tanulást, nem volt nehéz dolguk velem, az ellenszegülés szikrája egyszer sem izzott fel bennem. Viszont kénytelen vagyok tudást erőszakolni magamba, mert ha nem teszem, annak a következménye mindennél súlyosabb - apa kiakad.

Jongin elég jól bírta, de egy szép napon megtört a jég.

Hangos puffanásra kaptam fel a fejem, miközben a medúzák hihetetlenül érdekfeszítő tulajdonságait próbáltam memorizálni. Az ajtó mellett lévő kanapé felé vezettem a tekintetem, ahol egy szaggatott farmert, piros dzsekit és feket beanie-t viselő Jongin állt összefont karokkal, a nyakában sál lógott lefelé. A sporttáskája hanyagul hevert a lábai előtt, minden bizonnyal ez lehetett a zavaró hang forrása.

Szemeiben a düh tüze lobogott, míg én csak ártatlanul pislogtam rá. A hosszú csend után úgy döntöttem, én leszek az első, aki felszólal.

- Mit szeretnél? – kérdeztem a lehető legnyájasabb hangnemmel.

- Visszaszerezni a próbatermem – válaszolt bármi kertelés nélkül. A kisajátító megfogalmazásra akaratlanul is kitört belőlem egy apró nevetés. Értetlenül húzta fel a szemöldökét.

- Sajnálom, de nem láttam rajta a nevedet, és arról sem tudok, hogy előre le kellene adni, hogy ki melyik termet szeretné használni. – Kezeim széttártam, kifejezve, hogy én márpedig nem tudok segíteni rajta, mire feszülten megdörzsölte a homlokát.

- Figyelj, Csöppség, én ezt a termet használom egészen.... – egy pillanatra elgondolkodott, majd kissé megrázta a fejét és folytatta –, szóval mióta itt tanulok. Ezt az emberek nagy része tudja, sajnos te pont nem, így beköltöztél ide. Nos, itt az ideje, hogy kiköltözz, szerintem így is elég sokáig engedtem a dologból.

A kis monológja végén elhúzta a száját, majd kényelmesen elvetette magát a kanapén.

- Te lehet engedtél, de én nem fogok – közöltem élesen, majd eltökélten felszegtem az állam.

- Jó! – Jongin felpattant, megindult felém, így én is felugrottam a helyemről. Intenzív farkasszemet nézett velem. – Én sem fogok!

- Tessék?

- Te itt maradsz? Hát én is! - húzta ki magát. - Majd meglátjuk ki adja fel hamarabb.

- Ch… - reagáltam le össz-vissz ennyivel, mire leutánzott.

- Ch…

Egyszerre fordítottunk hátat egymásnak, azonban a tükörből láttam, ahogy mosolyogva felkapja az edzős cuccát és eltűnik az öltözőben.

Az első pár napban próbáltunk a másik idegeire menni, még én is, annak ellenére, hogy minden úgy alakult, ahogy én azt terveztem. Azonban nem sok idő kellett ahhoz, hogy támogassuk és segítsük a másikat. Vagyis ha pontosan akarok fogalmazni, akkor Jongin segített engem. Szerencsére ezt alkalomadtán tudtam viszonozni, amikor partnerre volt szüksége, és én voltam az egyedüli, aki kéznél volt. Remélhetőleg nem csak hátráltattam…

Jongin és én egy próbatermen osztoztunk, én tanultam, ő pedig táncolt. Lehet kissé befolyásolta a figyelmem, de egyáltalán nem érdekelt. A vele töltött idő minden egyes percét élveztem, még úgyis, hogy tudtam ott van neki Hyunah, és én csak a „húg” címszó alatt vagyok a szívében. Az egész olyan volt, mint egy medencényi mézben úszkálni a medvével, miközben a fulladás és a halál fenyeget.

Játékos párbajunk a hasam korgása szakította meg, mire mind a ketten elnevettük magunkat.

- Nem hiszem el, hogy mindig éhes vagy – rázta a fejét vigyorogva, mire megvontam a vállam.

- Pedig már nem egyszer tapasztaltad, hogy tényleg mindig éhes vagyok.

- Csirke és sör? – mutatott a nagyujjával az ajtó felé.

- Már elígérkeztem Sooah-nak, úgyhogy megyek is, mert a gyomrom nélkülem fog elindulni – közöltem a terveim, miközben elkezdtem bepakolni a cuccaim a táskámba.

- Mi lesz a medvével? – kérdezte búsan, fejével a biosz könyv felé bökött, mire legyintettem.

- Madarak - kuncogtam. - A madarak megvárnak, a kaja kihűl.

- Meg lehet melegíteni - erősködött.

- Akkor nem az igazi – biggyesztettem le az ajkam.

Felkaptam a maradék cuccomat is, majd integetve elhagytam a próbatermet. A mi próbatermünket.

Az épületből kiérve az iskola udvarán szedtem a lépteim. Dinamikusan haladtam a buszmegálló irányába, a lehető legkisebbre összehúzva magamat, hátha így hatásosabb a védekezésem a hideg ellen. Megpillantottam Junhoe-t és Yoyot az egyik távoli padon, már épp feléjük indultam volna, hogy váltsunk pár szót, amikor megcsörrent a mobilom. Anya nevét látva a kijelzőn semmi másra nem tudtam gondolni, minthogy ne vedd fel. Végül félretéve a kisördögöt fogadtam a hívást, miközben intettem a srácoknak és tovább haladtam.

- Szia - motyogtam kedvetlenül.

- Szia, már azt hittem fel se veszed - motyogta, mire megforgattam a szemem. Egy telefonhívás, egy név, egy hang, és máris oda a Nini által felspanolt kedvemnek.

- Mit szeretnél?

- Szakítottam Ilhwával.

- Na, rájött, hogy nem lehet elviselni? - Néha egy átok, hogy nincs szűrőm. Most is, ahogy gonosz szavaim már rögtön repültek is kifelé, ahelyett, hogy okosan, semlegesen válaszoltam volna.

- Szégyelld magad, Oh Sooyoung! Nem akart velem összeköltözni, úgyhogy szakítottam vele.

Nem is tudtam, mit kellene erre mondanom. Aztán elöntött az ön-undor, ahogy megéreztem a káröröm foszlányait, ahogy átszaladt a fejemen a gondolat, hogy megérdemli, hogy végül tényleg elintézi magának és egyedül marad.

Rosszul lettem.

- Sajnálom - ejtettem ki végül a szavakat, amikor rájöttem, hogy tényleg sajnálom. Persze nem őt, sokkal inkább Mamikát, aki így továbbra is arra van kényszerülve, hogy vele együtt éljen.

- Ha annyira sajnálod, akkor talán viselkedhetnél velem normálisan, és néha meg is látogathatnál.

- Nem foglak meglátogatni.

Tudtam, hogy ezzel kihúzom a gyufát, mégse akartam neki hazudni. Minek áltassam, hogyha egyszer semmi esetre sem akarok kimenni hozzá? Csak a lehetőséget adnám a kezébe, hogy valami mást is a fejemhez tudjon vágni a sok-sok másik felgyülemlett dolog mellett.

- Mamikád azt mondta, hogyha nem jössz, akkor soha többé nem fog rád főzni.

- Mamika soha nem mondana ilyet.

- Hát pedig mondta, kérdezd meg. Az általános iskolás angol tanárod is mondta, hogy szégyellheted magad, hogy nem érdekellek.

Bármivel is próbálkoztam, teljesen elöntött a düh. Utáltam, hogy olyan volt, mint a falurádió, utáltam, hogy mindent mindig mindenkinek el kellett kotyognia, utáltam… nem, őt nem utálhatom.

- De látod, pont ez is veled a baj! Mindig jelentéktelen embereknek mondasz el mindent, olyanoknak, akiknek semmi közük hozzá! 

- Annak mondok el bármit, akinek csak akarok. Csak az igazat mondom.

- Nem! A TE igazságodat mondod, ami egyáltalán nem ugyanaz.

- Nem az én hibám, hogy kilöktél a szobádból, és hogy azt kívántad haljak meg, az én nagy halálos betegségem után! Melyik gyerek csinál ilyet a rákos anyjával?

- Tök igazad van most is, minden csak az én hibám. Cső!

A földhöz tudtam volna vágni a telefonom, szét tudtam volna taposni, de akár a kezem szorítása is elég lett volna, hogy összeroppantsam. Legalább tényleg, rendesen kilöktem volna! Ahogy ez eszembe jutott, úgy kúszott elém életem legnagyobb hibája, és meg is változott a véleményem. Nem. Hála az égnek, hogy nem szándékos volt.

Sooah rögtön a konyhába invitált, habár hogyha nem tette volna meg, valószínűleg akkor is ott kötöttem volna ki. Levetettem magam a szokásos helyemre, a bal sarokba, onnan figyeltem, ahogy elővett egy tányért és az evőeszközöket, végül pedig elém tette őket. A nagy csörömpölésre megjelent Miso és Yue is, aminek már kevésbé örültem, mint az elém letett kaják látványának. Azonnal neki is álltam szedni, hiszen a gyomrom ismét a tudtomra adta, hogy márpedig táplálékra van szüksége.

Nekiestem a vacsorának, Sooah pedig szintén leült az asztalhoz, és máris szólásra nyitotta a száját.

- Hogyha befejezted, akkor adok valamit – közölte titokzatos mosollyal a szája sarkában, mire kíváncsian néztem fel rá.

Elvettem az ételt a számtól, amit már bekaptam azt nem rágtam meg, helyette teli szájjal reagáltam.

- Még csak most kezdtem, te pedig azt akarod, hogy máris befejezzem? – Rosszallóan csóváltam a fejem, mire kezével védekező pozíciót vett fel.

- Én? dehogyis! Tudod jól, mennyire élvezem nézni, ahogy eszel. Ha már nekem koplalnom kellett egész életemben, legalább te ne csináld - sóhajtott egy egész élet cukros, zsíros, szénhidráttal teli ételeit gyászolva.

- Nem is tervezem – vigyorogtam, majd új adagot tömtem a számba. – Néha neked is el kellene engedned kicsit. A kaják annyira finomak!

- Nem az a lényeg, hanem a tápanyag. Legalábbis, ha az ember hízásra hajlamos.

Csupán megforgattam a szemem, és inkább véglegesen az előttem lévő kimchi jjigae-re koncentráltam. Közben Sooah megetette a macskákat is, miután pedig végeztek Miso simogatásába kezdett, aki boldogan dörgölőzött a gazdája minden elérhető testrészéhez.

Miután befejeztem a kajálást a nappaliba vonultunk, ahol Sooah a kezembe nyomott egy könyvet.

- Mérgező szülők, Susan Forward - olvastam fel hangosan a címet és a szerzőt, szemöldököm felszaladt, ahogy rápillantottam. Ő csak büszkén bólogatott.

- A múltkor eszembe jutott ez a könyvem, és rájöttem, hogy neked sokkal nagyobb szükséged van rá, mint nekem.

- És ez… szerinted segít? - kérdeztem szkeptikusan. Az én problémám egy egyszerű könyvnél sokkal összetettebb.

- A problémád természetesen nem fogja megoldani, de biztosan segít jobban megérteni a helyzetet, amiben vagy és elfogadni az érzéseid. - Kezével végigsimított a vállamon, ahogy biztatóan mustrálta a szemeim.

- De én elfogadom az érzéseim.

- Szerintem nem - mondta mérhetetlen szomorúsággal a hangjában. - Olvasd el, aztán majd visszatérünk erre.

A kanapén folytattuk az idő elütését, megbeszéltük, hogy Ilhwa nem akart összeköltözni az anyámmal, aztán szokásunkhoz híven a telefon nyomkodása lett a legjobb elfoglaltságunk. Másoknak kívülről elég furán jöhetett le, hogy ülünk a kanapé két végében, és meg se szólalunk, csak nyomkodjuk a készülékeink, azonban ez igazán jó elfoglaltság. Egyébként sem kell mindig fecsegni. Hogyha az ember sokat van együtt valakivel, nem mindig lesz miről beszélni, a csend természetessé válik. Olykor elküldtük egymásnak a nevetésünk okát, hogy a másik is nevethessen egy jót, majd folytattuk a böngészést.

A gondolataim Jongin felé terelődtek, ahogy egy nagy tál csirke kötött ki a képernyőmön. Vajon miért akarta annyira, hogy vele egyek? Hiszen találhatna magának ezer másik embert, akivel csirkét falatozhat és sört ihat mellé. Ráadásul nem is szeretem annyira a sört… Oké csirkével hangulatosabb, de csak akkor iszom, hogyha nagyon muszáj, magamtól nem tenném meg. Ez pedig csak még zavarosabbá teszi az egészet. Lenne ötletem, hogy miért erősködött, de az az ötlet abszurd és teljes képtelenség.

Csak abban tudtam reménykedni, hogy nem bántottam meg a visszautasítással. Mindenesetre biztosan felhívta a barátnőjét, és most vele eszik helyettem. Az én helyemen, az én csirkémet… Ah! Oh Sooyoung! Elhalasztottad a lehetőséget, idióta! Visszautasítani Kim Jongint! - mérgelődtem magamban. Hogyha felajánlanám neki, hogy menjünk el máskor az már túlságosan is furcsa lenne. Felhívnám magamra a figyelmet, aztán kitudja, miket kezdene gondolni… Így jártam, ez a hajó már elhagyta a kikötőt, és nem fog következő jönni, hiába várom. Legalábbis egy ideig biztosan nem.

Jól esne most egy felvidító buborékos tea. Igen, lehet az lenne a legjobb, italba fojtani bánatom.

- Min agyalsz ennyire? – Sooah arca jelent meg előttem, mire kissé megijedtem, ő pedig felkacagott.

- Semmin! – vágtam rá hezitálás nélkül, gyanakvó pillantással kezdett méregetni.

- Akkor elég fontos semmi lehet…

- Oké, azon agyalok, hogy miért nem mentem ezzel a semmivel kajálni – vallottam színt félig-meddig, Sooah álla pedig valahol a padlón kötött ki.

- Te nem mentél el Jonginnal kajálni? - sipította teljes elszörnyedéssel az arcán, velem pedig még a világ is megfordult.

A kérdésre a szívem hevesebben kezdett kalapálni, az agyamon pedig gondolatok ezrei suhantak át, azonban ezek közül csak egyet tudtam kinyögni.

- Mi van?

- Hiábavaló tagadnod, tudom, hogy majd megveszel érte, és ha egy vacsorán agyalsz ennyire mélyenszántóan, az csak is hozzá köthető lehet. Persze enni is imádsz, de nem ennyire.

A torkomban keletkezett gombócot leküldtem a torkomon – realizáltam, hogy nincs menekvés, most vesztettem. Sooah tudja, és bár biztos lehettem benne, hogy senkinek sem fogja elmondani, akkor is aggasztott. Jobban, mint bármi más eddigi életem során. Hiszen bármikor elszólhatja magát merő véletlenségből. Hiába ő maga a lakatok lakatja, balesetek és véletlenek mindenkivel történnek.

- Elutasítottam, mert elígérkeztem neked.

- A pótanyád miatt dobtad a pasit? – futott grimaszba arca.

- Nem! A barátnőm miatt. - Mosoly kúszott az arcára, és szorosan magához ölelt.

- Milyen hülye vagy.

- Kössz… én is szeretlek.

Az elmém a későbbiekben is minduntalan Jonginnal foglalkozott, még bubuzás közben is, még a zuhany alatt és az ágyban is. “A medvével mi lesz?”, szépen lassan értelmet nyertek Jongin szavai, és a legeslegidiótább embernek éreztem magam, akit valaha a hátán hordott a föld. Tényleg hülye vagyok. Sőt egyenesen egy barom!