Sziasztok!
- sooyoung -
Még mindig magamon éreztem Jongin karjainak védelmező ölelését, ahogy anyámmal szemben leültem a nappaliban lévő kanapéra. Orromat enyhén, de továbbra is átjárta a jellegzetes öblítős illata, ami a bennem lévő feszültség ellenére is valamilyen szinten nyugtatólag hatott rám.
Hogyha rajtam múlik, akkor addig kitartok az ajtónál, amíg az ellenfelem fel nem adja, vagy nyereséget nem aratok felette. De nem rajtam múlott. Kim Jonginon múlott, akit egy részem megvetett, amiért eszébe jutott ilyet tenni velem. Velünk. Hiszen Sehunnal is megtette, csak ő szerencséjére épp nem volt itthon.
És most ott állt, hátát a válaszfalnak vetve, a színes festmények, és a társaságunk közösen megörökített pillanatai között. Pontosan a velem szemben ülő anyám mögött, hogy ne a fájdalmam forrását kelljen, hanem őt tudjam nézni. Gondoskodva róla, hogy nem egyedül vívom meg ezt a harcot. A harcot, amibe jelen pillanatban ő taszított bele.
Csak pár méter és egy apró kávézóasztal választott el engem és az anyámat egymástól, legalábbis, ami a fizikális világot illeti. Egyébként fény évekre volt tőlem. Elérhetetlen messzeségben. Olyan távolságra, amit soha, de soha nem fogok tudni átszelni. És talán már nem is akarok
- Jól vagy? - böktem ki, ahogy Jongin biztatóan meglóbálta a kezét.
- Jól. Már amennyire lehetek jól, azok után, ahogy bántok velem. - Azonnal jött a szemrehányás, nekem pedig megrándult az arcom. Éreztem, hogy elkezd felhevülni az indulat az agyamban, de Jongin felém mutatta két tenyerét, jelezve, hogy nyugalom.
- A lényeg az, hogy jól vagy - motyogtam. - Ilhwa szokott menni?
- Szokott, de szeretném, ha végre hozzá költözhetnék - magyarázta izgatottan, aztán elsavanyodott az arca. - Mert anyu kikészít.
- Ez egy jó ötlet, mert szerintem Mamika is ugyanezt érzi veled kapcsolatban. - Gúnyos molyosom leplezhetetlen volt, mire a falnál csendben figyelő támaszom rosszallóan megcsóválta a fejét.
Csend következett. Akartam tőle kérdezni valamit, próbálkozni akartam, de nem tudtam mit kérdezhetnék. Rá kellett jönnöm, hogy egy dolog sincs, ami érdekelne vele kapcsolatban. A keserűség kaparta a torkomat, amin egy kérdés sem bírt kimászni. Tényleg ennyire szörnyű lennék?
- Hiányzunk?
Egyszerű kérdés volt, amire azonnal rávágtam a választ. - Mamika hiányzik.
- Én nem?
- Nem.
Jongin arca egy pillanatra eltorzult, de nem szólt semmit.
- Köszönöm.
- Ezt magadnak köszönd, ne nekem tegyél szemrehányást. Ezt érzem, és ezt te váltottad ki belőlem.
Annak ellenére, hogy mennyire forrt bennem a düh, elég nyugodt volt a hangom. Biztosra vettem, hogy ezt csakis Jongin jelenléte váltotta ki.
- De neked köszönöm, mert emlékezz, hogy mennyi mindent megtettem érted, és én nem akartam a volt halálos betegségem. - Hallottam, hogy az ő hangja is egyre feszültebb lesz, hogy mindjárt eléri a pontot, ahol meg kell emelnie.
- Ne ezzel gyere megint. Attól, hogy beteg voltál, még lehetett volna normálisan viselkedni, és nem úgy, ahogy.
- Én normálisan viselkedtem, te voltál velem a szemtelen - kontrázott ingerülten, mire egy horkantás mellett a hajamba túrtam. - De nem baj, majd ha lesz gyereked, és ő ezt fogja veled csinálni, majd rájössz.
Éreztem, hogy teljesen elönt a düh a fenyegetésére, az érzelmi zsarolására, hogy a karmát emlegeti. Ő. Pont ő.
Jongin ellökte magát a faltól, majd szólásra nyitotta a száját, de nem adtam neki lehetőséget.
- Igen, én voltam a szemtelen! Azért én költöztem el, mert én voltam az, aki elüldözte a másikat. Pontosan.
- Sooy-
Jongin ismételten nem jutott szóhoz, csak most anyám miatt. Szemeit összezárva, kezét lassan ökölbe szorítva a szájához emelte.
- Én nem üldöztelek el, és nem is azért voltál szemtelen. Ha te tudnád, hogy miket éltem én át azért, hogy ne haljak meg, hogy mellettetek tudjak lenni!
Az együttérzés gátat áttörő erővel söpört rajtam végig. Előttem volt abban a szörnyű állapotban, amiben szerencsére csak keveset láttam. Előttem volt az ember, akit annyira szerettem, de már csak árnyéka volt önmagának, mégis valahogy sokkal jobban saját maga, mint a mostani énje, aki készen áll, hogy szétfollyon a kanapén, kidülledő, vérben forgó szemeivel. Láttam, ahogy küzd és szenved azért, hogy életben maradjon. Ahogy magányos, ahogy csak a kórházak fehér, könyörtelenül őszinte falai veszik körbe őt. A sajnálat cseppek formájában jelent meg a szemem aljában, de a folytatás úgy párologtatta el, mintha soha nem is lett volna ott.
- Te pedig mit kívántál nekem?! Ki lökött ki a szobából?! Ki nem adott egy falat palacsintát?
A szívem megállt, ahogy kiejtette a szavakat. Ahogy láttam, hogy Jongin szemöldöke összeszalad az új információk hatására. Láttam magam előtt, ahogy dolgozik fejben, ahogy próbálja összeilleszteni anya szavainak lego darabjait egy egésszé.
- Mert te is ilyen lettél, meg te is ilyen voltál! - pattantam fel vehemensen a kanapéról, ahogy kieresztettem a hangom. - Ki nem tudott annyit megtenni, hogy átjöjjön az ágy másik oldalára? Ki nem tudott másoknak megtenni soha semmit, csak magának?! Ki volt az, aki mindig csak köteketedd, aki mindig idegesített mindenkit? Azt se felejtem el, amikor Mamikára akartad önteni a kaját! Hogy ő mennyi mindent tett érted, te pedig hogyan viszonoztad... Mamika helyében pedig már rég tettem volna rád, mert régen is egy tányért nem engedtél neki elmosni, vagy hogy nálunk a kádban fürödjön - soroltam már-már kiabálva a sérelmeket, amik épp eszembe jutottak. - Szerencséd, hogy ő kitart melletted, de ő is csak azért, mert túlságosan nagy ehhez a szemét világhoz a szíve és mert a lánya vagy. Úgyhogy a helyedben ahelyett, hogy másokat hibáztatnék, inkább elkezdeném a szememben keresni a gerendát.
A karjaim ide oda dobáltam, szinte felrobbantam belülről, de legalább nem csak én. Anya is nagy nehezen felemelte a hatalmas hátsóját a kanapéról, majd pár lépést téve átszelte köztünk a távolságot, úgy ordított az arcomba.
- Én! Mert elég volt nekem hónapokig máshol, meg a steril szobában feküdnöm! És nem segítettem semmit?! Ha! - Csípőre vágta a kezét, oldalra pillantott, majd vissza rám. - Meg mivel kötekedtem én?! És nem akartam, hogy anyu fáradjon, az pedig már régen volt, amikor nem engedtem neki.
Állításaival csak fát dobott a bennem tomboló lángok sokaságára. Szerinte Mamika nem tudott rendesen elmosogatni, mindig is ezt állította, most pedig volt képe itt össze-vissza hazudgálni.
- Nem akartad, hogy ő fáradjon?! Érdekes régen nem ezt mondtad, hanem, ho-
- A fenébe! - Jongin tenyerének egymáson való csattanása és hangos kiáltása volt a stop gomb. - Elfelejtettünk valamit, Csöppség. - Tettetett bosszankodása apró mosolyt csalt az arcomra. - Sajnálom, Haeun, de mennünk kell, így kénytelenek vagyunk tőled is elbúcsúzni.
- Még nem fejeztem be! - vágta hozzá anya felháborodva, mire Jongin arcán átfutott a hitetlenség. Alig bírtam visszatartani a nevetésem, erre biztosan nem számított.
- Akkor kérlek szavad ne feledd. Majd egy másik alkalommal folytatod. - Lehajolt a kanapéra anya táskájáért és kabátjáért, aztán tekintetével jelezve neki, hogy bújjon bele, rásegítette a kabátot, végül a kezébe nyomta a táskát.
- Hova mehetnétek ilyen sürgősen? - akadékoskodott anyám továbbra is, már félig kilépve az ajtón.
- A nővéremnek kell segítség - vágta rá Jongin, majd elmosolyodott mielőtt folytatta: - Szép estét neked.
- Szia - integettem vigyorogva, ahogy elmormolt egy sziasztokot, miközben rázárult az ajtó.
Megmentőm hatalmasat sóhajtva dőlt a bejáratnak, két kezével végigszántott a haján, aztán rám emelte csüggedt tekintetét.
- Csak kitaláltad, mi?
- Még jó. Ez már nem volt normális. Így is hagytam, hogy túl messzire menjetek. Sajnálom.
- Ez még nem volt olyan messze - vallottam be, megrántva a vállam.
- Hát, tekintve, hogy nemrég még kész voltál eltörni a lábát az ajtóval… - jegyezte meg félig meddig játékosan, mégis szidalmazva -, tényleg nem. Egyébként tényleg elmehetünk a Kamongba, hogyha attól jobban érzed magad.
A Kamongtól nem érezném jobban magam, de a társaságától mindenképp.
- Jobban.
Szégyenlős mosolyomra Jongin nevetve ellökte magát az ajtótól, majd karját átdobva a vállam felett indult meg velem a szobáink felé.
- Akkor tíz perc múlva indulás.
Az autóban Jongin lejátszási listájáról halkan szólt The Weeknd egyik dala, azonban hatást nem tudott kiváltani. Még mindig feldúlt voltam, a gondolataim folyton folyvást visszatértek a veszekedésre. Bármennyire is próbáltam a mellettem vezető férfira koncentrálni, bármennyire is akartam elhinni egy pillanatra, hogy ez majd egyszer egy mindennapos dolog lehet… nem ment.
De nem csak én voltam máshol, hanem ő is. Gépiesen vezetett, szemeivel az utat pásztázva, kezével precízen végrehajtva minden mozdulatot. A lelkével teljesen máshol járt. Ennek ellenére tudtam, hogy bízhatok benne, hogy bármi bajra kerülne a sor, egy villanás alatt képes lenne reagálni rá, hogy egyikünknek se essen baja.
- Kérdezd meg, vagy lyukat harapsz az arcodba - törtem meg a kínzó némaságunk, miközben államat megtámasztva, kifelé néztem az ablakon.
- Mit? - hangja egy kis fáziskéséssel érkezett, de megjött.
- Hogy tényleg kilöktem-e a szobából és hogy mit kívántam neki.
Erőtlenek voltak a kimondott szavaim, ugyanis rettegtem attól, hogy beszámoljak neki. De a látvány, ahogy folyamatosan őrlődik magában lassan engem is felemésztett.
- Ha megkérdezném, elmondanád? - Egy pár pillanatra csupán, de rám emelte óvatos-törődést sugárzó, csokoládé szempárját.
- Ha szeretnéd.
Hümmögött, mielőtt újra megszólalt.
- Szeretném megérteni, jobban mondva szeretnélek megérteni, de nem akarok rád erőltetni semmit. Ez egy kényes téma, amibe nem tudom nem beleütni olykor az orrom, de igazából semmi közöm hozzá.
De én szeretném, ha minden köze meglenne.
Így hát belekezdtem. Az út hátralévő része abból állt, hogy meséltem. Egészen az elejétől, mindent, ami akkor eszembe jutott, hogy hogyan löktem ki a szobámból, hogy hogyan jutottam oda, hogy azt mondjam neki, hogy haljon meg.
Nem akartam, hogy Jongin úgy tekintsen rám, mint valaki, akit szánni kell, de azt se akartam, hogy úgy tekintsen rám, mint egy szörnyetegre, aki kegyetlenül bánik a rákot túlélő anyjával. Egyszerűen csak azt akartam, hogy úgy lásson, mint Oh Sooyoung, a lány, aki próbálkozik, de az érzései irányítják, így egyre csak halmozza a hibákat - mindazt, amit nem illik, amit nem szabad. Azt akartam, hogy tudja honnan ered az a sok harag és csalódottság, ami bennem van. Hogy majd egyszer azt mondja: Sooyoung a fájdalmad jogos, az érzéseid jogosak, szabad így érezned, ne nyomj el soha semmit.
A Kamong Jongin fiatalabb nővérének a kávézója volt, amit együtt találtak ki. Bár tudtam a létezéséről, még sohasem alakult úgy, hogy el is jutottam volna. Kellemes izgatottság bizsergette a gyomromat, nem csak az első látogatás miatt, hanem mert bár a kutyusokat és a szüleit ismertem, még sohasem találkoztam Jongin egyik nővérével sem.
Vajon hasonlít Jonginra, és vajon szimpatikus leszek neki? Ilyen és ehhez hasonló kérdések cikáztak a fejemben, ahogy a bejárat felé sétáltunk. De legalább már nem anyámon pörgött az agyam.
- O, Jongini! - A pult mögött álló csinos nő arca egyszeriben felragyogott, ahogy megpillantotta a mögöttem haladó férfit. Az életemet tettem volna rá, hogy ő Jongin nővére, ugyanis a vonásaikat, mintha másoló papíron húzták volna meg.
- Jungah! - lelkendezett az említett is, miközben hatalmas ölelésben részesítette a nővérét. Viszonylag gyakran találkoztak, az örömük mégis megtéveszthetetlen volt. A nagy mosolyuk, az apró, törődő érintések, a simító mozdulatok. Mindez pedig csak tovább dagadt, ahogy két kisgyerek rohant le a pult mögött elhelyezkedő csigalépcsőn.
- Kaichun*! - kiáltotta a kislány és a nála pár évvel fiatalabb kisfiú.
Bármilyen édes is volt a jelenet, csak arra tudtam gondolni, hogy Istenkém most segíts meg. Ha ezt tudom, akkor lehet inkább otthon maradok.
Minden bizonnyal Jongin idősebb nővérének a gyerekei voltak, Rahee és Raeon. De nekik nem kellett volna itt lenniük, legalábbis nem most. Miért pont most?! Amikor Raeon kidugta az arcát Jongin teste mögül és rám nézett, azt hittem, menten elolvadok, mindenféle figyelmeztetés nélkül. Mintha egy miniatűr Jongin nézett volna rám, egy az egyben olyan volt, mint Jongin a gyerekkori képein, amiket még ezer éve láttam.
Sajnos ez a külső még nem változtatott a tényen, hogy fogalmam sem volt mit tehetnék. Mit fogok én kezdeni két kölyökkel? Hogy fogom tudni elérni, hogy Jongin azt higgye nálam nagyobb pajtásuk nem létezik az egész földkerekségen? Mégcsak nem is babák voltak, vagy tipegők, hanem már beszélni tudó pöttöm emberek. A legrosszabb.
- Kaichun, már most nem Hyunah a barátnőd? - nézett felváltva a nagybátyjára, majd rám bánatosan Rahee. Jongin sűrűn pislogott, látszott, hogy váratlanul érte a kérdés. Az én arcom lángra lobbant, a szemeim pedig majd kiestek a helyükről.
Csodás, már csak az hiányzott, hogy Hyunah legyen az istennő a szemükben.
Jungah elnevette magát, majd megborzolta a kislány vállig érő, sötétbarna haját.
- Rahee-yah, Kaichun nem ekkora casanova.
- Biztos? Mert nagyon szép - pipiskedett felfelé, mire akaratlanul is kuncognom kellett.
- Mindenki, ő itt Sooyoung, Sehunnak a húga.
Sehun húga, ki más…
Nagy mosolyt varázsolva az arcomra léptem közelebb hozzájuk, rendesen bemutatkozva Jungah-nak és a két apróságnak. Eldöntöttem, hogy nem hagyom, hogy a gyerekek iránti nem túl pozitív érzéseim átvegyék felettem az uralmat. Boldog leszek, és örülni fogok, hogy Jonginnal tölthetem az időm, miközben minden tőlem telhetőt megteszek, hogy a kicsik jól érezzék magukat a közelemben, és hogy én is ténylegesen jól érezzem magam. Az volt a célom, hogy Jongin lássa, el tudok lenni a gyerekekkel, ne azt, hogy a legkevesebb interakciót folytatom le velük, hogy még véletlenül se jusson eszükbe hozzám jönni, ha játszani akarnak. Ezeket a gyerekeket nem kerülhettem úgy, mint a családi összejöveteleken a rokonokét.
- Hogyha nem a te barátnőd, akkor lehet az enyém? - Raeon szégyenlősen, szemeit eltakarva tette fel a kérdést, mire mindnyájan elnevettük magunkat.
Jongin az ölébe kapta a kissrácot, majd levette a kezeit a szeméről.
- Mi az Raeonnie, ennyire tetszik Sooyoung-ah?
Válaszként halványan bólintott. - Sokkal szebb, mint Hyunah.
Suttogott, de így is elég hangos volt ahhoz, hogy mindenki hallja. Büszkén húztam ki magam és kacsintottam rá, mire Jongin mellkasába bújt.
- Buta! - forgatta meg szemeit a nővére. - Sokkal öregebb, mint te.
Aucs. Ez fájt.
- Rahee-yah, ha igazán szeretsz valakit, akkor megeshet, hogy a kor már nem számít. - Jongin belecsípett az arcába.
A szívem felhajtott az autópályára, sőt kilőtt egészen a holdig. Hogy mi? Tényleg, ezt mondta?
- Na jó, azért várjuk meg, mire mindenki nagykorú lesz - fektette le a szabályokat Jungah.
- Ne aggódj, Raeon, majd én megvárlak - biztosítottam, miközben mutatóujjammal végigsimítottam pofiján.
- De, ha Kaichun meggondolja magát, akkor nem kell.
Oké, talán vannak gyerekek, akik nem is annyira szörnyűek. Ezt a kissrácot pedig kezdem megkedvelni.
Mivel már esteledett, nem ittunk kávét, helyette a forrócsoki mellett döntöttünk, mini pillecukorkákkal. Feláldoztam magam, és hagytam, hogy Jongin nyugodtan beszélgessen a nővérével, amíg engem kioktatott a két gyerkőc arról, hogy hogyan használjam megfelelően a pultban található eszközöket. Nem mondom, hogy nem volt bosszantó, ahogy eljátszották a mindent tudó felnőttet, de emellett aranyosnak is találtam, ahogy tettek vettek a konyhában.
Mamika jutott eszembe, aki mindig mindent úgy tanított meg a főzéssel kapcsolatban, hogy sose adta át nekem a fakanalat, vagy hagyta, hogy konkrétan én csináljak meg bármit is. Persze miután már ezredjére mondtam, hogy “Oké, de csinálhatom végre én?”, és átadta volna, addigra már nem volt mit csinálni, mert ő befejezte.
Itt is ez volt a helyzet, mire végre rám került volna a sor, és a tesók átadták volna a stafétát, már készen volt mind az öt bögre boldogság. De nem bántam, mert Jongin minden egyes felénk intézett félhold alakú, mosolygó pillantását sikerült elkapnom. Jót szórakozott rajtam, az már egyszer tuti.
Miközben a folyékony desszert eltüntetésén dolgoztunk, előkerült egy éhes vízilovak társasjáték. Hogyha azt mondom, hogy eléggé feltüzelt lett a hangulat, és az egész utca a mi kiabálásunktól zengett, szerintem azzal se fejezem ki eléggé a káoszt, ami lezajlott a játékok alatt. Nem éreztem úgy, hogy fel kellene nőnöm Jonginhoz, ugyanis egy szempillantás alatt változott át egy kisgyerekké, aki életében először játszik ezzel a játékkal.
Egyszerűen elvesztem benne. Az egész lényében. Az új oldalában, amit megismertem. Csak néztem őt, ahogy eszeveszett gyorsasággal és elszántsággal üti a pöcköt, hogy a zöld vizilova a lehető legtöbb gömböcskét kapja be. Hátrahőköltem, olyan hirtelen pattant fel a székéről, és kezdte el ugrálva nyomkodni a miniatűr kart, de a taktikája nem bizonyult hatásosnak, végül leigázottan, csüggedt válakkal csúszott vissza a helyére. Legszívesebben magamhoz szorítottam volna, annyira édes volt.
Tudtam, hogy játékos oldala is van, de most egy teljesen más szintre engedte magát, és ezt imádtam.
- Még a nővéred gyerekei is Kainak hívnak - jegyeztem meg felvont szemöldökkel, miközben a két lurkó és Jungah már a kávézó feletti lakásba tartottak a lépcsőn.
- Oh, igen, vagyis hát Kaichunnak. Valahogy rám ragadt - válaszolta egy pár szem mogyoró után nyúlva. - Igazából csak a nagyon közeliek közül hívnak néhányan Jonginnak.
- Ha szeretnéd, akkor elfelejtem a Jongint és átállok a Kaira. - Igazából egyáltalán nem akartam ezt tenni, viszont hogyha neki úgy kényelmesebb, akkor nem volt kérdés, hogy megteszem-e.
Eltátotta a száját egy pár pillanatra, a szemei megnőttek a meglepettségtől.
- Nem kell. Szeretem, hogy Jonginnak hívsz.
Kacér mosolyától libabőrös lettem. Válaszát nem tudtam hova tenni, a fejemben minden fogaskerék megállt a munkában.
- A mackótestvért akarom! - Raeon követelőző hangja elfújta azt a valamit, ami közénk telepedett. Vigyorogva kaptam a hang felé a fejem, az arcom rendesen felragyogott, mire Jongin közelebb hajolva, érdeklődve nézett hol rám, hol a lépcsőre.
- Mi az?
- Nem hallottad? - Megrázta a fejét. - A mackótesókat én is nézni akarom!
- Akkor nézzük - egyezett bele gondolkodás nélkül. Felállt, megragadta a tál mogyorót és az emelet felé bökött.
- A mogyit nem hagyod itt? - Tekintetemmel mindenhova néztem, csak rá nem. Kicsit rosszul éreztem magam, hogy rászóltam, de meghazudtoltam volna önmagam, ha nem teszem.
- Oh.
- Még te mondtad, hogy szóljak, ha sokat eszel, mert kipattogsz.
- Erre emlékszel?
Ámuló tekintetében szórakozott fény csillant, miközben szája a füléig szaladt.
- Persze.
Legnagyobb meglepetésemre - és örömömre - a két lurkó már-már félelmetes nyugodtsággal tapadt a tévére, figyelmüket teljesen az ott történő eseményeknek szentelve. Néha persze megindult a diskurálás az épp történő eseményekről, de egyszer sem ment át zavaró hangoskodásba.
Örültem, sőt, szárnyaltam a boldogságtól. Mintha csak a legédesebb álomvilágba kerültem volna: Jongin centikre fekszik mellettem, az ő legfontosabb szeretet légkörében a családjával, miközben az egyik kedvenc rajzfilmemet nézzük. A nyomorúságos életem a nem létezés messzeségébe került. Minden nyugodt volt és békés.
Aztán elöntött a csúf irigység - az én családom, már sohasem lesz ilyen. A sárga ujjak fojtogatták a torkom, a mellkasom elnehezedett. Biztosra vettem, hogy a szememben gyülekező könnyek ez alkalommal nem a mesében történő cselekmény miatt jelentek meg.
Jongin kézfejemre simított két ujja robbanásszerűen hatott rám, üveges pillantásom oda, majd a meleg tekintetébe véstem.
- Minden oké?
Ez az a kérdés, amire mindig, mindenki elsírja magát. Én nem tehettem, Rahee-vel és Raeonnal előttünk nem. Bátortalanul bólintottam, Jongin eleresztett egy mindenttudó sóhajt, majd elém emelte a mogyorós tálat, amit egyszer élünk hozzáállással, és a “Már úgyse kell senkit elcsábítanom.” mondattal végül mégis magával hozott. Rájöttem, hogy én még a pattanásaival és a bőrhibáival együtt is mennyire vonzódom hozzá.
- Egyél mogyorót.
- Jól van, Kenai. - Incselkedésemre magasra szaladt a szemöldöke.
- Kenai?
- Hogyha élőszereplős verziót készítenének ebből a filmből, akkor aláírásokat gyűjtenék a neten, hogy téged válasszanak a főszerepre.
Magam előtt láttam, ahogy prémes ruhában szalad a hegyek között, és küzd a szeretteiért. Ahogy a nyakába akasztják a faragott medvét, ami pont úgy néz ki, mint ő.
- Kaichun tényleg olyan vagy, mint egy mackó! - Rahee hangosan, bősz bólintással támasztotta alá igazamat, mire elégedett mosoly terült szét arcomon, míg a szóban forgó személy teljesen elszörnyedt.
- Láttatok ti már medvét kockahassal? - kérte ki magának, miközben vehemensen felült. A hangja teljesen komoly volt, nem bírtam ki, hogy ne nevessek.
- Téged, Ninimaci.
- Na, ne. Nem! Csak ezt ne. Könyörgöm!
Heves, számomra aranyos tiltakozása csak még jobban gerjesztette az eddigi nevetésem.
- Oké, a macit talán elhagyom, de a Ninit, na azt semmiképp. - Határozottan, szinte már fölényeskedve fontam össze mellem alatt a karom, miközben én is felültem. Egész felsőtestünkkel egymás felé fordultunk. Egyszeriben egyikünket sem érdekelte a film. Már úgyis mindjárt vége.
- De miért? - hisztizett játékosan, vállait ellentétesen rázogatva, hátraszegett fejjel, miközben hosszan elnyújtotta az é betűt. Szerettem, amikor ezt csinálta, mindig jobb kedvem lett tőle.
- Mert. A beceneveket nem kedvünkre választjuk, hanem egyszerűen hozzá kell hogy szokjunk.
- Légyszi - kérlelt továbbra is, ajkait biggyesztve, kiskutya szemeket meresztve rám.
Majdnem megtörtem.
- Akkor te is felejtsd el a Csöppséget - ajánlottam, miközben felé nyújtottam a tenyerem.
Igen. Ez egy jó alkalom az alkudozásra.
- Mi?
Hangja letargikus volt, úgy nézte a kezem, mintha minimum kék űrlény kezek lettek volna.
- Jól hallottad.
- Hát de én azt hittem, te azt szereted - makogta, miközben zavartan eltolta a felé nyújtott kezem. A hangjában lévő bánat csak úgy ömlött rám, hirtelen szörnyű embernek éreztem magam, amiért kilyukasztottam ezt a légvárat a szívében.
- Hát rosszul hitted.
- Kiskorodban szeretted.
- Azóta felnőttem, Ninimaci.
- Oh, felnőtt a kis Sooyoungie. - Mintha az elmúlt évek összes emléke megcsillant volna a szemében. - Amúgyis, miért Nini?
- Hallottam a nővéredtől, hogy Jongini, és halálosan édes volt. Jongini, Nini. - Figyeltem, ahogy ízlelgeti a szavaim, aztán megadóan feltette a kezeit. - Miért Csöppség?
- Azért, mert olyan apró vagy. Egy csöppnyi bold-
Keservesen horkantottam fel: - Miért álltál meg? Rájöttél, hogy csöppnyi boldogság helyett egy nagy adag depresszió vagyok?
- Nem. Csak arra, hogy még egy csöppnyi boldogság is lehet szomorú, és cipelhet tengernyi fájdalmat magában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése