Sziasztok!
- jongin -
Hyunah vékony, fedetlen bokája töltötte ki a tenyerem, ahogy a földön tartva, segítettem neki a nyújtást. A gyakorló termet halk relax zene töltötte meg, ilyenkor még felesleges lett volna ordítattni a kemény ütemeket, azt majd elég lesz akkor, hogyha Hyunah teste hozzálát a csodához. Nem mintha a groteszk nyújtási technikái nem annak számítottak volna az én szememben.
- Biztos, hogy nem jössz? - kérdeztem, ahogy a feje - igaz fejjel lefelé -, az arcom elé került. A hátát hátrafelé hajlította, kezével megtámaszkodott a vállamon. Oldalról úgy nézhetett ki, akár egy bilincs.
- Nem lehet - nyögte. - Muszáj vagyok maradni.
- Napok óta ezt mondod - válaszoltam, kissé szemrehányóbban, mint szerettem volna. Mielőtt bármit is mondott volna, már el is öntött a bűntudat. Tudtam, hogy az álmaiért teszi. - Bocsánat.
- Ha kiválasztják a koreográfiám ehhez a dalhoz, akkor nagyobb esélyem lesz később fix helyet szerezni, akár egy nagyobb entertainmentnél, vagy egy jó nevű tánciskolában. Ez most nem az az időszak, ahol szórakozhatok. Jól tudod, Kai.
Megszüntette a pozíciót, majd szimpla pillangóülésbe helyezte magát, miközben csapkodni kezdett a szárnyaknak álcázott combjaival.
- Én csak nem szeretném, hogy belefáradj az állandó, kötelező, végkimerülésig folytatott táncolásba. - Közelebb csúsztam hozzá, ujjaimmal a combját cirógattam.
- Már nem sok kell - bizonygatta, saját magának talán még inkább, mint nekem. Fájt hallani ezeket a szavakat.
- Napok óta ezt mondod.
Hyunah kerek szeme villámlott egyet, mielőtt eltaszította a kezemet. Ekkor leesett, hogy ugyanazt az önző mondatot mondtam.
- Szerinted ez segít?! Tudhatnád, hogy most nem erre van szükségem.
- Hetek óta azt adom, amire szükséged van!
- Akkor most is tedd meg, hogy távozol!
Hangosan morogtam egyet, két lábra álltam, majd a hajamba túrva a vállamra kaptam az oldaltáskámat a földről, a rajta lévő pulcsival és kabáttal együtt.
- Csak nem akarom, hogy elfelejtsd, hogy a tánc egy örömforrás. Valami, ami kikapcsol, és nem lelök a szakadék szélén - vallottam be halkan, miközben visszanéztem az ajtóból.
Hyunah felállt, az arca legyőzött volt, még a kontya is lefelé állt a feje tetején.
- Miért csinálod ezt mindig? - Értetlenül álltam a kérdése előtt.
- Mit?
- Mindig jössz a világot megváltani akaró nagy szónoklataiddal… Belegondolsz egyáltalán, én hogyan érzem magam tőlük? Hogy utálom magam, amiért itt maradok? Ha pedig elmegyek veled, akkor másnap itt vagyok a tükör előtt, és még jobban utálom magam, amiért nem tökéletes az, amit csinálok? - Porcelán fehér arcán végigfutott egy könnycsepp, amit én okoztam.
A szavai után én utáltam magam. Végtelenül. Miért tud valami, amit az ember szeretetből tesz, ilyen szörnyen lecsapódni?
- Én…
Végül nem mondtam semmit. Táskámat a földre ejtettem, mielőtt átszeltem a kettőnk között lévő távolságot, és szorosan a mellkasomra húztam.
- Tudom, hogy nem rosszból csinálod, hogy így szeretsz és aggódsz - folytatta a mellkasomba nehéz hanggal -, de mégis ezt érzem, és akármit teszek, nem múlik el.
- Shhh, semmi baj, sajnálom, Hyunah. Igyekezni fogok, rendben? - Kezeimet az arcára fektetve irányítottam felém a tekintetét. Lágy csókot hintettem kerekded ajkaira, mire halványan elmosolyodott.
- Tényleg szeretnék veled menni a kávézóba, de…
Eldöntöttem, legközelebb Rahee-t és Raeont hozom a próbaterembe, ahelyett, hogy Hyunah-t vinném magammal a kávézóba.
A tánctermek épületéből kilépve megtorpantam, hogy előtudjam kotorni a táskában lévő bordó beanie-m. A fokozatosan hűvösebb télbe forduló levegő már nem hagyott más választást. Mielőtt megindultam volna a parkolók felé, megpillantottam az egyre távolodó Sooyoung alakját. A fekete bokáig érő kabátja volt rajta, az ugyanilyen színű, rózsaszín mintás sapkája teljesen a fejére volt húzva, és le mertem volna fogadni, hogy a rózsaszín sálja védi a nyakát, de ezt már nem láttam a hosszú fekete hajától. Egy nála jóval magasabb, szőke srác karolta át a vállát, hevesen artikulálva magyarázott valamit. Felismertem, Zelo volt, Seolhyun barátja, nem csak magas, de széles is, nehéz lenne összetéveszteni bárkivel.
Viszont a bal oldalán sétáló, kábé egy fejjel magasabb srácot már nem tudtam beazonosítani. Majdnem biztos voltam benne, hogy ugyanaz a kölyök, akivel az utóbbi időben szinte mindig együtt látom. Együtt, de nem kettesben, hanem Jihóval és egy másik, lázadó stílusú gyerekkel. De most ők nem voltak itt. Vajon miért? Nem voltak kettesben, mert Zelo velük volt, de mi van, ha előtte kettesben voltak, vagy ha Zelo hamarosan leválik? Mi van, hogyha egyre többet vannak kettesben?
Néztem, ahogy játékosan arrébb löki a felhőkarcolót, megpróbálja sípcsonton rúgni, aztán határtalanul nevetni kezd. Felfoghatatlan volt számomra, hogy ez ugyanaz a lány, aki keservesen sír éjszakánként a szobájában, abban a hitben, hogy nem hallja senki. Mintha a Nappal együtt az ő meleg-fénye is nyugovóra térne minden este, helyet adva a hideg-fényű érzéseknek. Elgondolkodtatott: lehet, a Hold is tud szomorú lenni, a csillagok pedig a sebei után elhullajtott könnycseppek.
Sooyoung lelkét ezernyi csillag borítja.
Vajon lesz bárki, aki segít neki begyógyítani a sebeit? Vajon az a kölyök képes elfeledtetni vele minden bánatát, amikor együtt vannak?
Egy ismeretlen érzés fogott el, ahogy figyeltem a távolodó alakjukat. Képtelen lettem volna beazonosítani, azt tudtam, hogy nem kellemes. Idegen szájízzel sétáltam el a parkolóig.
Beérve a mélygarázsba leparkoltam az autóm, aztán a lifthez sétáltam. A saját emeletünk helyett azonban párral fentebb mentem, hogy még a hazaérkezés előtt beugorjak Taeminékhez. Ujjlenyomatom pillanatok alatt feltárta előttem a bezárt főbejáratot, megszokott mozdulatokkal szabadultam meg az összes téli ruhadarabomtól.
- Édesem, te vagy az? - Taemin hangja mézes mázosan jött a nappali felől, ami mosolyt csalt az arcomra.
- A legédesebb - válaszoltam húzva az agyát, miközben egyre közelebb értem hozzá.
- Mi van, hoztad a mézesbödönöd is, vagy mi ez a nagy édesség?
Szavaira csak egy tettetett mosollyal válaszoltam, majd elfordultam a konyha felé, hogy szerezzek magamnak egy pohár vizet.
- Abba hagyhatnád már ezt a medvés dolgot, annyira gáz.
- Nekem nem, csak neked. - Kárörvendő nevetése gonoszan csengett a fülemben.
Az agyamra mentek ezek a medvés poénok. Csak azért, mert szerinte lomha és béna vagyok a mindennapokban, elég barna és a hangom is mély, pont, mint egy medvének, még egyáltalán nem láttam elég stabil indoknak ezeket ahhoz, hogy ezzel cukkoljon állandóan.
Leültem Taemin mellé a nappaliban lévő kanapéra, ittam még egy keveset a vizemből, majd az előttünk lévő asztalra raktam a popcorn mellé. A bal lábam magam alá húzva, kényelmesen elterültem.
- Szerintem aranyos, mint te, Jongin-ah! - folytatta, miközben jobb karját kinyújtotta felém, és az arcomba csípett. Arrébb hesegettem a kezét egy grimasz kíséretében, de kommentálni nem kommentáltam a dolgokat.
Taemin az egyik legjobb barátom volt, akivel remekül megértettük egymást, akire mindig számíthattam, akivel mindig tudtam nevetni. Ő mindig ott volt nekem, amióta az eszemet tudom, és szinte saját magamnál is jobban ismert.
- Mikor fogod már végre azt mondani, hogy: “Azta, Kai, mennyire szexi vagy!”? És aztán ahelyett, hogy az arcomba csipsz, nyálcsorgatva végignéznél a kockáimon? Láttál te már medvét kockahassal?
- Hah! Soha. És igen, láttam: téged - közölte kíméletlenül, miközben pattogatott kukoricát tömött a szájba. - Aranyosan is lehet valaki szexi, biztosan találkoztál már ilyen nőkkel is.
Nem mintha nem lett volna igaza, Hyunah is szerette, amikor aranyos vagyok. Már válaszolni akartam, hogy inkább hagyjuk, a szám mégis hamarabb és máshogy cselekedett.
- Azt hiszem, Sooyoung ismerkedik. - Hangom meglehetősen bátortalanul csengett, ahogy kimondtam a szavakat. - Mostanában annyit látom egy kölyökkel.
- És? - pillantott rám Taemin értetlenül.
- Ja, semmi… csak olyan fura - vallottam be. Tényleg furán éreztem tőle magam, számomra is érthetetlen volt a helyzet, hogy miért, de valami nem volt tiszta az ezzel kapcsolatos érzéseimmel. Sooyoung még sohasem randizott, biztosan ezért nem tudtam hogyan kéne kezelnem a helyzetet.
- Az lenne a fura, ha nem mozdult volna már rá valaki. Vidám természetű, laza és csinos. Lehet ezért zavar, mert már nem az a kislány, aki a te fejedben létezik, és nem tudod összeegyeztetni a kettőt.
Taeminnek valahol talán igaza lehetett. Hiszen Sooyoung sokszor még mindig a kilencéves csöppségként volt előttem, akit meg kellett vigasztalni, amikor a bántalmazó osztálytársainak hála hirtelen döntésből levágatta a haját. Nem a tizenhat éves serdülőként, aki randizik, meg még ki tudja mit csinál a hálószobájában. Inkább nem ötletelnék.
- Lehet - bólintottam, majd rágcsálni kezdtem az ajkam.
- Szerintem nem baj, ha bejön. - Ravasz mosoly bujkált a szája szegletében, mire grimaszba vágtam az arcom.
- Mi van?
- Oké, huszonnégy vagy, de nem mintha a rokonod lenne, vagy valami. Tudod hány huszonéves húz meg tinilányokat? Pláne manapság? Szerinted a Sehun haveri köréből ki ne fektetné meg, ha lehetősége lenne rá? Nemsokára amúgy is tizenhét lesz.
- Na, jól van, szerintem itt most nagyon távoli vizekre eveztél, Lee Taemin.
- Tudod ki evez hamarosan távoli vizekre? - kérdezte bánatos hangon, mire kíváncsian felvontam a szemöldököm. - Sunmi.
- Hogy mi?
- Pár hónapra cserediákozik… Tiszta szívás.
- Picsába… ki fog így nekem a Hyunah ügyekhez női rálátást adni?
- Az még a kisebb gond - háborgott. - Mi lesz velem?!
- Majd megbarátkozol ismét a fürdőszobával - nevettem kárörvendve, mire lemondóan megcsóválta a fejét.
- Nagyobb gond az összebújás, mint a szeretkezés.
- Na persze.
- Ne mond már nekem, hogyha Hyunah elmenne hónapokra, akkor a szex lenne a legnagyobb problémád?
- Hát valószínűleg de.
- Akkor még nem volt részed olyan igazi összebújásban.
- Összebújni jó meg minden, de egy jó szex - mondtam szemeimet lehunyva, ábrándozást imitálva.
- A szex eszméletlen, robbanásszerű, pont ezért hihetetlen intenzív és adrenalin dús. Na de egy jó bújás! Az megnyugtat, mindent helyre tesz a lelkedben, mintha igazán otthonra lelnél a másik szívében. Meg se lehet rendesen fogalmazni, annyira jó. - Kétkedő pillantásomra lágyan elmosolyodott, majd tenyerét a vállamra fektette. - Remélem egyszer majd te is érezni fogod, miről is beszélek itt.
- Te pedig majd meglátod, hogy a titeket összekötő érzelmek sokkal erősebbek, mint holmi cserediák program. Első kézből tapasztaltam, hogy mire vagytok ti ketten képesek, nem lesz itt baj, majd gyakrabban zaklatlak, hogy ne legyél magányos.
Ahogy bezárult mögöttem a lakásunk ajtaja, megszólalt a kapucsengő. Megilletődve néztem a képernyőre, ugyanis elképzelni nem tudtam, hogy ki jöhet hozzánk ilyenkor. Az arcomon akaratlanul is egy pillanatnyi fintor suhant át, amikor megláttam a kissé túlsúlyos, alacsony, rövid hajú nőt a képernyőn.
Nem volt mit tenni, beengedtem, majd gyorsan menekülőre fogtam. Azonban még halkan, hogy a lelkiismeretem tiszta legyen, de mégis félrevezető, elkiáltottam magam a folyosón: “Sehun, Sooyoung, a mamátok van itt!”. Aztán elbújtam a szobámban.
Atyám, ezért a fejemet veszik.
Amint leültem az ágy szélére már a létezésem is megbántam. Idegesen rágcsálni kezdtem az ajkaim, miközben azzal a gondolattal játszottam, hogy mi lenne ha sikerülne feltalálnom egy időgépet. Végül a kanapén lévő lego-hoz fordultam, de először a fejemben lévő hangzavar miatt, később pedig a kintről jövő ordítozás miatt nem tudtam koncentrálni.
Sooyoung és Haeun kivehetetlen szavai egyre csak hadakoztak a leghangosabb női hang címéért, és az biztos, hogy Sooyoung nem esett messze, amikor a hangerőre került a sor. Úgy tűnt, hogy senki nem fogja megállítani a folyosón zajló háborút, így csak arra tudtam tippelni, hogy Sehun és Mark még nincs itthon. Nem volt mit tenni, nekem kellett cselekednem. Bármennyire is szerettem volna laposkúszásban maradni, nem hagyhattam, hogy elfajuljanak a dolgok. Pláne, hogy Haeun miattam jutott el az ajtóig.
A szemeim kitágultak, a torkom elszorult, ahogy kiértem a folyosóra és rájöttem, hogy sajnos, már rég elfajult, ami el tudott fajulni. Haeun a bejárat külső oldalát nyomta befelé, lábfejével kitámasztva azt, így igyekezve megakadályozni, hogy teljes testével az ajtóra nehezedő lánya ne tudja kizárni őt. Akár egy kötélhúzás, egyszer bentebb, egyszer kintebb voltak.
- Megmondtam, hogy ne gyere ide! - őrjöngött Sooyoung.
- Miért ne jöhetnék ide, amikor itt laknak a gyerekeim! Oh Sooyoung, azonnal engedj be vagy megbánod! - Haeun sem volt jobb kedvében.
- Azok után, amiket mondtál semmi jogod nincs ahhoz, hogy ide gyere! A két gyereked nem kíváncsi rád!
- Szégyelld magad! Már megint ilyen ocsmány módon viselkedsz az anyáddal!
- Te szégyelld! Amúgyis ki a fene engedett be a kapun?!
- Én. - A hangom kemény volt, mint a kő, ahogy Sooyoung kilincsen lévő kezére tettem a sajátom. Azonnal rámkapta a tekintetét, és… félt? Határozottan ijedt volt. De miért? Hirtelen hátralépett, mire az anyja szinte beesett az ajtón.
- J-jongin - makogta zavartan, majd egy szempillantás alatt tért vissza a pusztító, dühös futótűz a szemeibe. - Miért engedted be?!
- Én is itt lakom, megtehetem - válaszoltam higgadtan. Jelentőségteljesen pillantottam rá, hogy még csak eszébe se jusson reklamálni, mert nem teheti. Azt engedek be, akit akarok, ahogy ő is.
- Szia, Jongin, legalább vannak még értelmes gyerekek a világon. - Haeun hangja gúnytól csöpögött, ami bennem is ébresztgetni kezdte a düh tüzét.
- Szia, a te gyerekeid is értelmesek, végtére is, te nevelted őket - mondtam visszafogott ál mosollyal.
- Hát igen, kár, hogy az anyjukkal már nem képesek úgy viselkedni.
- Hogy lennék a-
- Sooyoung, beszéljünk? - Kérdésem inkább kijelentés volt, ezt pedig ő is tudta, sóhajtott egyet és elindult a folyosón.
Meglepetten vettem tudomásul, hogy a sajátja helyett az én szobámra fordult rá. Összefont karokkal állt meg az ágyam végében, állát dacosan felszegve, mint aki egy szóra sem kíváncsi tőlem. Őt ismerve biztos voltam abban, hogy ez így volt, ugyanis azt a személyt engedtem be, akire a legkevésbé volt kíváncsi.
- Elárultál - törte meg a feszült csendet. Hiába volt negatív az az egyetlen szó, mégis elég volt, hogy levegye a terhet a lelkemről. Az, hogy megszólalt, már bíztató volt.
- Most biztosan így érzed, és megértem, de miattad tettem. Elvakít a harag ezért nem látod az egész képet, de-
“Mindig jössz a világot megváltani akaró nagy szónoklataiddal.”
Hyunah szavainak emléke alattomosan kúszott a fejembe. Mi van, hogyha neki is csak ártok, miközben segíteni szeretnék?
- De én nem fogom engedni, Csöppség, hogy megbánásokba taszítsd magad. - Végül befejeztem a mondatot.
- Az egész életem egy nagy megbánás! - szakadt ki belőle, miközben kezeivel a combjaira csapott. Mélybarna szeme vörös volt a könnyektől és az idegtől, ami átjárta a testét.
A szavai erős széllökésként értek.
Hogy… mi?
- Nem. Nem, nem, nem. Nem! - Megráztam a fejem, hátha csak rosszul hallottam, hátha csak képzelődtem. Éreztem, hogy harapdálni kezdem a szám belülről. Kezeimmel megragadtam a vállát, hogy minden figyelmét rám irányítsa. Szemeivel megtörten kutatott az enyémben. - Sooyoung-ah, te ennél erősebb vagy, oké? Bármit is érzel, bármi is próbál elnyomni, idővel, de győzni fogsz.
- Ez nem igaz. Akármikor azt hiszem, mindig jön és bebizonyítja, hogy nem így van. Mégcsak nem is érezhetem azt, amit szeretnék!
- Segítek, jó? Nem kell egyedül szembenézned vele és elviselned, jó? Semmivel sem kell.
Az arcán egyre több könny futott lefelé, hosszú csikarásokat ejtve az én szívemen is. Szipogott párat, tenyerének aljával megtörölte a szemeit, én pedig nem gondolkodtam, egyszerűen csak magamhoz húztam összetört testét és lelkét.
Éreztem, ahogy ellazulnak az izmai, miközben egy halkat sóhajtott, ahogy jobb kezem a feje hátuljára simítottam. Éreztem, ahogy a karjai átszelik a hátamat, majd bizalommal kapaszkodnak belém. Éreztem, hogy ez más. Beazonosíthatatlanul más.
Ugyanazt éreztem, mint az ölelésnél, amit részegen, hazafelé kapott tőlem. Ez pedig megrémisztett.
Sokkal jobban, mint akkor.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése