11. fejezet

- sooyoung -

Arra számítottam, hogy az első reggelem az új otthonomban valami felemelően fog kezdődni, viszont az éjszakai incidens után elég nagy hezitálással keltem ki az ágyból, ugyanis semmi kedvem nem volt összefutni bárkivel is. Ezt pedig csak tetézte a tény, hogy Jongin savanyú és ellenző, mostanra már mérges tekintetével sem volt semmi kedvem szembenézni.

Halk, kémeket megszégyenítő léptekkel közelítettem meg a nappalit, ahol a legnagyobb meglepetésemre nem találtam senkit, a konyhából viszont hangokat hallottam, így tovább indultam arrafelé.

Jongin árván álldogált a helyiségben, egy palack vizet vett ki a hűtőből, húsos ajkai közé vette, majd inni kezdett, közben lehunyta a szemeit, nagyokat kortyolt az üvegből, nekem pedig az ütő is megállt a szívemben.

- Jó reggelt - nyekegtem, amikor visszatette a vizet. - A többiek?

- Sooyoung? - lepődött meg, engem pedig teljesen összezavart, ugyanis számíthatott volna arra, hogy mostantól ez reggelente megtörténhet. Hiszen itt lakom! Értetlenül felvontam a szemöldököm, mire folytatta. - Mit keresel te itt? Iskolában kellene lenned - hányta a szememre.

- Akkor neked is, nem? Egyébként is szombat van. - Kivettem egy joghurtot a hűtőből, majd felületem a pultra, háttal az étkezőnek, Jongin felé fordulva. 

- Péntek van, nekem pedig még nincs órám, de ne zavartasd magad, nyugodtan eheted a joghurtod - legyintett könnyedén, majd elhagyta a helyiséget.

Felvilágosítására megálltam az évessel és letaglózva meredtem előre. Hogy péntek van?

- Oh sh-

Jongin szórakozottan felkuncogott fél káromkodásom hallatán. Levágtam a reggelim a pultra, kétségbeesetten futottam utána az étkezőbe.

- Jongin, kérlek, vigyél be! - Próbáltam a lehető legaranyosabb kiskutya szemeket mereszteni rá, még az ajkam is lebiggyesztettem. Mindhiába.

- Sajnálom, Sooyoung, de sürgős elintéznivalóm van.

Sürgős elintéznivaló a fenét. Milyen sürgős elintéznivalója lehet péntek reggel, azon kívül, hogy szimplán nem akar velem lenni?

Amikor beértem az iskolába már a második óra javában tartott, de legalább csak egyről késtem el hivatalosan. Mélyen meghajolva iszkoltam a padunkhoz, ahol Jiho a tekintetével már a bőrt is lenyúzta rólam, hogy kiderítse mi történt. 

- Miért csak most jöttél? - esett nekem, amint kicsengettek, egész óra alatt majd felrobbant a kíváncsiságtól.

Elmeséltem neki, hogy mi történt tegnap este: hogy beköltöztem, és hogy mindenki szeretettel fogadott kivéve Jongint, hogy elfelejtettem, hogy péntek van, de szerencsére viszonylag hamar felkeltem, és hogy Jongin nem hozott be magával.

- Miért érzem úgy, hogy van még valami? - nézett rám gyanakvóan, miközben a tollát ütögette a szája sarkához.

- Mert te vagy a legjobb barátnőm, és nálad jobban senki nem ismer - közöltem a nyilvánvalót, mire elismerően bólogatni kezdett.

- Mi van Jonginnal pontosan?

Közelebb szenvedtem magam hozzá a székemmel, még a felsőtestemmel is előre dőltem, hogy a lehető leghalkabban kelljen beszélnem. Számomra ez körülbelül lehetetlen küldetés volt, de Jonginról csak Jiho és Seolhyun tud rajtam kívül, nincs rá szükségem, hogy ez bármikor is megváltozzon.

- Igazad volt - fújtattam, mire öntelten vigyorogni kezdett -, a törölközővel kapcsolatban. Ráadásul majdnem lecsúszott róla... Sőt le is csúszott! Hyunah cuppant rá, akár egy pióca, hogy ne lássunk semmit, az ő seggére meg Sehun tenyerelt rá, Jongin micsodája helyett. Nagyon vicces és kínos volt - temettem tenyerembe az arcom, barátnőm kárörömmel áztatott nevetésétől zengett az egész osztály.

- Nem mondod komolyan? Jongin mit reagált?

- Hát kiakadt, de ez még nem minden... Éjszaka éppen mentem vissza a fürdőbe fogat mosni-

- Gondolom nem jutott eszedbe, hogy pizsiben menj... - forgatta a szemét.

- Nem, és Jongin pont akkor jött ki, aztán valahogy azt hitte Hyunah vagyok és... - nyeltem egy nagyot, ahogy az emlékek megjelentek a szemem előtt. Az ujjaim, amiket megtalált, bizseregni kezdtek.

- Valahogy? Nem szándékosan?

- Jiho! Jongin, mint kiderült, segédeszköz nélkül még az orráig se lát - világosítottam fel az újonnan megszerzett információval, mire egy halk o hagyta el pici, kettényílt párnácskáit. - Totál rám mozdult, az ujjaim - lengettem meg előtte hevesen az említett testrészem -, és az arcomat cirógatta.

- Te. Jóságos. Uram. Atyám - suttogta a szavakat. - Oh Sooyoung! És még mertél idiótának nézni, amiért azt feltételeztem, hogy a törölköző bajt okoz... Vagyis kinek mi a baj, mert az éjszakai nem egészen számít bajnak - kuncogott.

- Ha Hyuna vagy Sehun meglátta volna, akkor már egyiken sem élnénk...

- De nem látták meg. Így legalább kaptál egy kis falatot abból, hogy milyen, ha az ember Kim Jongin barátnője - húzogatta a szemöldökét.

- De én nem csak egy falatot akarok...

Ebédszünet volt, én pedig semmivel sem törődve, idegesen trappoltam a gyakorlótermeknél lévő cafetéria felé, hogy jól beolvassak Sehunnak, amiért nem volt képes felkelteni. Minden alkalommal úgy járkál ki-be a szobámba, mintha több joga lenne hozzá, mint nekem, nem törődve azzal, hogy csupasz vagyok, bezzeg most nem volt képes betolakodni.

Nem volt akkora szerencsém, hogy érkezésemre már kitisztuljon az általában heringpartira hasonlító folyosó az étkező előtt, ezért kénytelen voltam a végére állni. Én tisztességes akartam lenni, tényleg, viszont amikor megláttam, ahogy Kim Jongin csak úgy besétál az ajtón, a rózsaszín ködöt piros füstfelhő váltotta fel.

Fogtam magam és követtem őt, nem foglalkozva a felháborodott sipítozással, ami mögöttem kialakult. Az óriási lendületemnek az vetett véget, hogy beleütköztem egy hátba, nyögtem egy halkat, amire egy „Ezt nem hiszem el.” motyogást kaptam válaszul.

- Nocsak, nocsak, még egy személy, aki nem tudja betartani az iskola szabályzatát – adott ki ciccegő hangot Mr. Choi, az iskola szexi töri tanára, akit mi inkább csak Charmingként* emlegettünk magunk között.

- Tanár Úr! Én esküszöm nem akartam szabályt szegni, engem Jongin buzdított rá – kezdtem el rögtön mentegetőzni. Nehogy már én járjak rosszul miatta - megint.

- Hogy én buzdítottalak rá? - horkantott. - Ez nevetséges. – Felém fordult. – Már, hogy buzdítottalak volna rá, amikor nem is láttalak?

- Úgy, hogy én láttalak, ahogy bejöttél, és ha neked szabad, akkor nekem is.

- De én utolsó éves vagyok é-

- Na, álljunk meg! - Charming felemelt karokkal közém és Jongin közé lépett.- A szerelmes civakodást ne itt rendezzék le. Lesz elég idejük, ameddig beállnak a sor végére, és kivárják, hogy tisztességesen ideérjenek – tolt ki minket a kétszárnyú ajtón.

Beletörődve caplattunk vissza a sor végére, ami a kis jelenetünk alatt nemhogy rövidebb, hanem még hosszabb lett.

- Nem is enni akartam bemenni – morogtam.

- Szerinted én igen? Fix, ha te nem jössz, akkor most bent lennék – motyogta csalódottan.

Egyáltalán nem támadó hangsúllyal mondta, én mégis robbantam rá.

- Miért mi lett volna, hogyha nem megyek, beveted a lehengerlő aurád és pislogsz kettőt szépen? – kérdeztem felháborodva, erősen artikulálva kezeimmel.

- Bocsi, Csöppség, de nekem ehhez most nincs türelmem - húzta el a száját, majd sarkon fordult és otthagyott.

Pukkadj meg, Kim Jongin! Gondoltam magamban, miközben dobbantottam egyet a lábammal.

Időközben észrevettem az idióta bátyám már-már túlságosan is elégedett képét a láthatáron, Mark és Jaehyun fogta közre, feléjük iramodtam.

- Te szemét, miért nem keltettél fel?! – ütöttem a hátára, amint utolértem őket a folyosón.

- Yah! Miért bántod a bátyád! – fordult hirtelen felém, majd elkapta a csuklóm. – Honnan kellene tudnom az órarendedet?

- Nem tudom hányszor mondtam már, hogy mennyire utálom, hogy mindig van első órám… Nem hiszem el, hogy nem tudod megjegyezni! – rántottam ki a kezem a szorításából.

- Jó, bocs – mondta, nulla megbánással a hangjában. – Miért vagy ilyen morcos? Rosszul keltél?

Összeborzolta a hajam, mire legszívesebben megfojtottam volna. Utáltam, hogy apától ennyire heves érzelmeket örököltem, lobbanékony voltam, akár egy kanna benzin.

- Igen képzeld, rosszul keltem…

- Sehun, ha a húgod továbbra is ilyen lesz, akkor délután nem jön velünk sehová – hallottam meg Jaehyun piszkálódó hangját.

- Hová megyünk? – csillantak fel a szemeim.

- Most mondta, hogy te sehová – pöckölte meg a homlokom Sehun, miközben elindultunk kifelé az épületből.

- Hahahaha, nagyon vicces vagy – tettettem nevetést.

- Még tegnap találtuk ki, hogy elmegyünk ma gokartozni - válaszolt normálisan Mark, mire hálásan néztem rá, amiért volt olyan rendes, hogy nem kötekedett velem ő is.

- Kik jönnek? - kíváncsiskodtam tovább, egyenesen Mark felé intézve a szavaimat. A másik kettő nem érdemelte meg az értékes figyelmem.

- Miért, hogyha olyanok, akkor már nem is vagy hajlandó eljönni? - flegmázott Sehun.

- És mered azt mondani, hogy én keltem bal lábbal... Biztos vagy te ebben? - vontam fel a szemöldököm.

- Még nem tudjuk, aki akar - vont vállat Mark.

- Feltéve, ha befér - tette hozzá Sehun.

- Oh, és én beférek? - lepődtem meg, ugyanis, amikor az én bátyámék programot szerveznek, akkor minimum kettőre, de akár mindegyik szabad fiúra is juthat egy lányka.

- Még nem tudjuk, de attól megkérdeztük - folytatta Jaehyun.

Egyelőre ennyi elég volt a fiúkból, sőt az egész napból elegem volt. Az irodalom óra alatt végig azon filóztam, hogy akarok-e egyáltalán ezzel a társasággal menni bárhova is? Jongin elérte, hogy ismét utáljam még a létezésemet is. Igaz, legalább végre nem az anyám miatt kellett idegösszeroppanást kapnom.

Mrs. Lee, mint minden alkalommal, most is kinyitotta az ablakot, a kezébe vett egy krétát, beállt a tábla elé, és elkezdett beszélni a legkisebb hangerőn, amit egy ember produkálhat. Sóhajtottam egyet, majd körbenéztem az  osztályon: a cellatársaim nagy része aludt, nyomkodta a telefonját, vagy beszélgetett, páran pedig jegyzeteltek. Madárka - a tanár -, meg-megállt a "tanításban", kinézett az ablakon, megnézte a tábla felett logó órát, majd folytatta a beszédet. Pontosan ezért kapta ezt a becenevet, mert ő is mindig repülni akart minden óráról, pont úgy, mint mi.

Otthon a fiúk közölték, hogy kezdjek el készülni, mert beférek az egyik autóba. Mivel már október végén jártunk, igencsak hideg idők tomboltak odakint, az én testem pedig érzékeny a hőmérséklet ingadozásra. Hogyha egy kaméleonoknak kialakított terráriumban élhetnék, talán az lenne a legmegfelelőbb. Viszont nekem a zord valóság jutott, és az öltözködéssel való szenvedés, ugyanis melegnek és kényelmesnek is kell lennie, de ez a kettő általában külön utakon jár. Felvettem egy harisnyát, egy hosszú nadrágot, egy hosszú ujjút, arra pedig egy pulcsit.

Siettem, mivel ilyenkor a fiúk mindig az utolsó pillanatban szóltak, biztosan azt hiszik, hogy én egy csettintésre teljes katonai felszerelésben állok, pedig ez nem így van. Igaz, hogy nem sminkelem magam, és nem állok órákat a szekrény előtt, hogy jaj -istenem-fiúkkal-megyek-mit-vegyek-fel, de igazán lehetnének tekintettel rám.

Kiderült, hogy két kocsival megyünk, az egyiket Taemin, a másikat pedig a bátyám fogja vezetni. Taeminnel megy Sunmi - természetesen -, Jaehyun és akit épp fűzöget Soyou, plusz Baekhyun. Az én drágalátos bátyámmal pedig az alkalmi partnere Jei, Haechan, Mark és jó magam.

Majd szétvetett a kíváncsiság, hogy Jongin és Hyunah jön-e, de inkább csendben maradtam, nem akartam semmilyen keresztkérdés alapját generálni azzal, hogy ilyeneket kérdezgetek. Hang nélkül ültem be a hátsó ülésre Mark és Haechan közé - mert mindig a legkisebb kerül középre -, és próbáltam nem arra az idiótára gondolni.

- Egyébként tudjátok merre kell menni? - jött a kérdés Mark felől.

Egy új gokart pályára megyünk, amit nemrég bocsátottak a köznép szórakoztatására.

- Mi nem - felelt nyugodtan Sehun. - De Taemin van elől, úgyhogy majd alázatosan követjük.

- Hát igen, ezzel az audival én is inkább csak követném a másikat - húzta az agyát Haechan.

- De ez egy kabrió, tesó - kontrázott a bátyám.

- Ja, egy négyszemélyes kabrió, amiben most pont öten ülünk - morogta Mark, tekintetével az elsuhanó épületeket figyelve..

- Legalább ültök valamiben, idétlenek - vágta hozzájuk.

- Ráadásul még hátsó ajtaja sincs - fejeztem be a saját nemtetszésemet is kinyilvánítva. Tényleg az a legszörnyűbb ebben a járműben, hogy az ember nem tud csak úgy ki-be szállni, mert meg kell várnia, amíg az elöl ülők kiengedik.

- Na, jól van, menjetek a picsába! Lehet busszal is menni ám! - szórt felénk villámokat, mire jóízűen kinevettük, Jei csak szótlanul ült elől, mintha egy másik világban lenne.

- Apától elkértétek a cuccokat? - kérdeztem. - Tényleg a ruhám?

A cuccok alatt a goprokat értettem és az adóvevőket, amiket fel tudunk szerelni a bukósisakokra, hogy kommunikálhassunk a másikkal.

Apa nagy motoros, mindene az a jármű és a száguldás, egy kék motorral büszkélkedik, ami már lassan félig arany és egy öszvér lesz, ugyanis előszeretettel formázza át a külsejét, hogy több különböző márkára is hasonlítson. Ezen kívül általában minden második nap vesz hozzá valami kis kiegészítőt, amit rászerelhet, meg isten tudja még miket, így elég sok ruhája, bukója, csizmája és kesztyűje van.

Én is el szoktam vele menni néhanapján, ezért nekem is van egy saját motoros ruhám, minden szükséges felszereléssel együtt. Az már mellékes, hogy apu ahhoz képest amennyit megy, engem elég ritkán visz: szinte soha.

- El - bólintott Sehunie -, apa hármat adott ide - mondta nem tetszően. - Lemerem fogadni, hogy te nem hoztad a tiédet...

- Apáéknál hagytam a múltkor.

- Apa azt mondta, hogy nálad van.

- Hát pedig az náluk van.

- De ott nem volt.

- Sehun, otthagytam az egész felszerelést! Nem vagyok hülye! - akadtam ki, feljebb emelve a hangomat.

- De igen.

- Kai-nak alapból nem kell, mert van sajátja, szóval ennyivel előrébb vagyunk - szólt bele a beszélgetésbe Mark.

- Jön Jongin? - Hangom talán túlságosan is buzgóra sikeredett.

- Ja, azt mondta majd utánunk jön - válaszolt Mark.

- És már jön is - tette hozzá Haechan, ahogy végignézett a mellettünk elhaladó hangos motoron.

Abban a pillanatban pedig meghallottam Jongin fekete, piros elemekkel díszített motorjának megszokott hangját, a szokásos fekete ruhájában volt, amit néhol pirossal emeltek ki, hozzá pedig kivételesen a szintén piros bukót vette fel. Intett egyet, majd besorolt elénk.

Kim Jongin maga a tökéletes pasi, és most egész úton figyelhetem a hátsó felét... 

- Sehun, neked miért nincs motorra jogsid? - sóhajtottam vágyakozva, ahogy felkönyököltem az első két ülés háttámlájára.

- Mert életveszélyes. Amúgyis, azt hiszed, hogyha lenne, akkor vinnélek? - kötekedett továbbra is. Egyszer megütöm.

- Jó, akkor vidd az alkalmi tyúkjaidat - szaladt ki a számon, amit rögtön be is tapasztottam a kezemmel, ugyanis eljutott a tudatomig, hogy pont itt van egy a sok közül. Upsz...

Nem láttam Jei arckifejezését, azonban tudtam, hogy eléggé rosszul érintette a mondatom. Viszont ennél sokkal jobban érdekelt az, hogy Sehun most tuti megharagudott rám, és egy ideig az alap szeretgetős énje helyett, megkapom a távolságtartó, mérges tekintetű Oh Sehunt.

Legalább a két mellettem ülő díjazta az elszólásomat, ugyanis alig bírták visszatartani a nevetésüket, ettől pedig én is elmosolyodtam. A kezüket nyújtották, mire egy aprót csaptam beléjük, hogy ne hallatszódjon.

Az út többi részében eléggé fagyos volt a hangulat, ezért az égiek megváltásának tituláltam, amikor végre kiszálltam abból a szörnyű autóból. Kinyújtóztattam az elgémberedett végtagjaim, aztán a csomagtartóhoz mentem, hogy kivegyem belőle a kellékeket, felnyitottam, tekintetem pedig megakadt a saját felszerelésemen.

- Itt van a bukóm, te idióta! - kiabáltam előre Sehunnak, aki mintha meg se hallott volna. 

Miután mindent kivettem, ami kellett, elindultam befelé, közben összeakadt a tekintetem Jonginéval, szomorú, de egyiken se küldtünk a másik felé semmilyen érzelmet.

- Kim Jongin! - kiabáltam oda neki mézédes hangon, mire kíváncsian nézett rám. - Most a föld alá tiporlak - énekeltem, mire végre elengedett egy halvány nevetést, elégedetten sétáltam tovább. Mind a ketten tudtuk, hogy ez valószínűleg korántsem így lesz, mégis jó volt húzni az agyát.

Időközben Sunmi unnie mellé csapódtam, akinek nevetve újságoltam el a kis elszólásomat az autóban. Nagyon tetszett neki, és rögtön adta is tovább a többieknek, a végén már nagy szenzáció lett belőle.

- Nem bírom ezt a csajt, egyszerűen csak árad belőle a végtelen passzivitás... - panaszkodtam.

- Nekem sem szimpatikus, de tudod, hogy a bátyádnak mostanában mindegy - forgatta meg a szemét.

- Találhatna már magának valami rendes nőt.

- Itt nem a te véleményed számít, hanem hogy ő boldog legyen.

- Miért szerinted boldog? - kérdeztem, de rögtön rájöttem, hogy amíg lyuk van, addig neki mindegy... - Oké ne válaszolj. Az én véleményem akkor is fontos, mert én vagyok a húga.

- Szerintem a komoly kapcsolatra még várnod kell.

- Majd akkor lesz komoly kapcsolatom, hogyha Sooyoung szerez magának egy pasit - kapcsolódott be Sehun, Jie nem volt a közelben, ezért nem zavartatta magát.

- Azért ennyire ne alacsonyítsd le a húgod - kelt védelmemre hirtelen Jaehyun, ami meglepetésként ért.

- Nekem nagyok az elvárásaim ennyi az egész - vetettem egy lopott pillantást Jongin felé, aki nem messze tőlünk Taeminnel diskurált, miközben épp minket nézett.

- Miért mik az elvárásaid? - Jongin pajkosan lőtte ki felénk a kérdését.

- Titok – artikuláltam. - Majd ha lesz valakim, akkor meglátjátok.

Jie, Sunmi és Soyou felmentek a büfébe, hogy onnan nézzenek minket, ugyanis Sunmi egyelőre enni akart - ami hívogató program volt számomra is, nem hazudok -, a másik két lány pedig teljesen elhatárolódott az ötlettől, hogy ők akár hozzá is érjenek a gokarthoz.

Mindenki felvette a neki szánt bukót, felszereltük a goprokat, majd szenvedtünk a bukósisakokon lévő adóvevőkkel egy sort. A végén én csak Jonginnal és Sehunnal lettem összekötve, de nem érdekelt, egyébként sem a beszélgetés a lényeg.

Sehun-ah és Hecsi ült az első sorban, utánuk jött Jongin és Taemin, majd jómagam és Mark, leghátul pedig Jaehyun és Baek. 

- Lealázok mindenkit - hallottam a fülemben recsegve Sehunt.

- Háh! Azt te csak hiszed - jött Jongin felháborodott hangja.

Abban a pillanatban pedig elindítottak minket. Sehun töretlenül ment előre, én pedig Jonginnal viaskodtam a következő helyért. A nagy csetepatéban annyit vettem észre, hogy a többiek előznek ki minket, ami egyáltalán nem tetszett, kellett nekem itt szórakoznom… Szerencsére mindegyik gokarton volt időmérő, így nem az volt a fontos, hogy ki hányadik helyen vezet, hanem az, hogy mennyi idő alatt tesszük meg a köröket.

Az első kör végén Mark tarolt mindenki felett, a második helyen landolt Baekhyun, a harmadik Jaehyun, a negyedik pedig Sehun lett. A bátyám teljesen fel volt ettől háborodva, le merem fogadni, hogy az önbecsülése a padlót verte. Ötödik lett Jongin, mögötte én jöttem egy hajszálnyival, utánam Taemin következett, aki valószínűleg még csak rámelegített a pályára, utolsóként végzett Haechan, aki véletlen nekiment a gumiknak, és utána már elvesztette a motivációját.

- Rossz gokartban ültem – morgott Haechan.

- Aha, jó kifogás - vigyorgott Mark győzelemittasan.

- Te könnyen beszélsz, aki a legjobb kocsit kapja – folytatta tovább Hecsi.

- Kifogás – mondta lassan szótagolva Mark, mire Hecsi kész volt nekimenni, de Sehun lefogta.

- Donghyuck - Haechan igazi nevét használta a drámaibb hatás érdekében -, egyszerűen béna voltál. Itt, aki rossz gokartba ült, az ÉN vagyok – jelentette ki, mintha valami tényt regélt volna.

- Baek meg jóba ült azért lett második, igaz? – nevetett fel Jaehyun, mire az említett gyilkos pillantásokkal szórta.

- Kikérem magamnak! – visított fel. – Aki tud, az tud.

- Tud a frászt, akkor én miért csak ötödik lettem? – Jongin felháborodottan mutogatott a táblára. – Szerintem itt mindenki közül nekem van a legtöbb tapasztalatom.

- Sooyoungnak meg semmi, mégis majdnem levert – közölte a fájdalmas igazságot Haechan nevetve, miközben a férfi vállát ütögette. – Nézd meg, csak tíz század másodpercen múlt.

- Neki benne van a vérében – állt ki mellettem a bátyám.

- Ennyi – vontam vállat, majd átöleltem őt.

- Talán ha mennénk még, akkor több információnk lenne megvitatni, hogy ki a legjobb – forgatta a szemét Jaehyun.

Mentünk még pár kört, ahol cserélgettük a gokartokat, hogy megcáfoljuk Hecsiék állítását. Később Soyou és Sunmi is beült egy-két menetre. Kellemes meglepetésként ért, hogy sokkal ügyesebbek voltak, mint azt én elvártam volna tőlük, és egyáltalán nem mentek rosszul. Ellentétben Jeivel, aki miután nagy nehezen beült, megkérdezte, hogyan kell kormányozni, mire én teljes letargiába estem. 

Időközben valahogy eljutott a társaságunkig Ten is, aki feladta a leckét, ugyanis még Marknál is jobbat ment. A nap végére se tudta őt leverni senki, még a bátyám sem, aki időközben feltornázta magát a harmadik helyre, de a telhetetlennek még ez sem volt elég… Jongin eredményei eléggé ingadozóak voltak, néha feljutott a második helyre is, de volt, hogy még Sunmi is ügyesebb volt nála.

Igen, nekem is sikerült a cuki kis pofiját magam mögött hagyni egy párszor, ami teljes elégedettséggel töltött el. Ennél már csak az volt jobb, amikor Sehunt hagytam magam mögött, és hallhattam a szitkozódását, ráadásul olyankor mindig kiesett a gyakorlatból, valaki más is kielőzte, aztán még jobban káromkodott.

Épp ültem volna be az Audiba, amikor Sehunie karon ragadott, és elrángatott az autótól.

- Au! Mi bajod?! Most figyelmeztetni akarsz, hogy ne mondjak olyanokat, mint idefelé? – pislogtam rá.

- Dehogyis, kit érdekel, mit gondol Jie, egyébként is megmondtam neki, hogy nem tudod miket beszélsz – vont vállat, mire én sértetten néztem rá. – Ne nézz így addig, míg nem hallottad, amit mondani fogok. Szóval… nem velünk jössz, Ten jön velünk.

- De… akkor én be se férek sehová – eresztettem le akár egy lufi. – Vagy most hatan fogunk ülni egy ötszemélyesben?

- Dehogyis, az még rosszabb, mint mikor egy négyszemélyesben ülünk öten – szörnyülködött. – Mivel Ten még nem igazán ült motoron, és nem ruha nélkül akarja először kipróbálni a fél városon keresztül, ezért most te kaptad ezt a csodás lehetőséget.

- Te megőrültél?! Egyáltalán ki… - Jongin. – Nem! Neked elmentek otthonról! Biztos, hogy nem fogok védelem nélkül végigmenni a városon! Mi lesz, ha megbüntetnek? Sőt, mi lesz, ha elesünk?

- Jongin megvéd.

- Megvéd a frászt! Lehet pont az a célja, hogy eltegyen láb alól, amiért rontom a levegőt otthon.

- És én őrültem meg? - A szemöldöke az égbe szaladt, a szemeiben szörnyülködés kavargott. - Amúgy meg egy szóval sem mondtam, hogy neked is ruha nélkül kell menned.

Eszembe jutott a csomagtartóban lévő felszerelésem, amit valaki - nagy valószínűséggel Sooah - csak megtalált apáéknál és betette az autóba.

- Ha agyvérzés miatt kórházba kerülök, az a te hibád lesz – ütöttem vállon.

Sehun kivette a csomagtartóból a fekete motoros ruhám, én pedig elvonultam a mosdóba, hogy átöltözzem. Egy motoros cuccban az élet szörnyű - annyira kényelmetlen, hogy azt szavakkal nem lehet leírni. Hogyha le akarnék hajolni, akkor le kellene vennem mindent magamról, a motoron is egy kínszenvedés, a pisilésről ne is ejtsek szót. Viszont megéri, mert a habtestemnek nem eshet baja.

Mire kiértem már mindenki elment, csak Jongin állt a motorja mellett, így felé vettem az irányt.

- Mehetünk? – kérdeztem, mire megfogta a bukóm, és óvatosan a fejemre húzta. Azt hittem elalélok a gesztustól.

- Ha készen állsz - villantott egy halálos mosolyt, mire bágyadtan bólintottam.

- Azért meghalni nem akarok – motyogtam, és bár ő nem tudhatta, de nem csak a motorozás veszélyei voltak a fejemben.

- Velem biztonságban vagy – nézett mélyen a szemembe.

Egy ember hányszor tud meghalni egy nap?

Az egész napos gyerekes civakodásunknak, nyoma sem volt. Utólag visszagondolva, Jongin végig normális volt, és csak én reagáltam túl mindent, amit csinált, és képzeltem bele dolgokat, amik ott se voltak. Hirtelen utáltam magam.

Felvette a bukót, a kesztyűt - amit én is megtettem -, majd felült a motorra, én pedig követtem őt. Pár fokkal kényelmesebb volt, mint apa mögött, ugyanis Jongin motorján nincs annyira fent a lábtartó.

- Ja, nincs felszerelve plusz kapaszkodó a tankra, úgyhogy muszáj leszel belém kapaszkodni. – Hangja tisztán szólt a kis hangszóróból.

- Az a lényeg, hogy ne essek le – próbáltam minél természetesebben mondani, hogy ne hallja igazából mennyire örülök ennek a hírnek.

- Indulás – húzta el a szócskát, majd meghallottam, ahogy felbőg a motor.

Imádom ezt a hangot.

Átkaroltam Jongint, azt hittem elég erősen fogom, viszont ő összébb húzta a kezem, amin kicsit meglepődtem, de nem firtattam. Lassan elindultunk kifelé a területről, szépen komótosan haladtunk egészen az aszfaltig, ugyanis amint normális útszakaszra értünk, Jongin meghúzta a gázt, rám pedig a szívbaj jött a hirtelen sebességtől.

Életemben először ültem Kim Jongin mögött a saját motorján, de sokkal jobb volt, mint apa mögött. Legalábbis, hogyha az érzelmeimet nézzük, akkor igen, hogyha a tényt hogy nem tudtam “normálisan” kapaszkodni, akkor szörnyű volt, hiszen nem csak azért kellett aggódnom, hogy én leesek, hanem azért is, hogy akkor húzom magammal őt is.

Majdnem teljesen elkerülte a figyelmem, ahogy szlalomoztunk az autók között, mert csak az előttem ülő férfire tudtam koncentrálni. Nem nagyon beszéltünk az út alatt, Jongin néha megkérdezte, hogy jól vagyok-e, nincs-e valami baj, ami nagyon jól esett.

Felfelé haladtunk a lifttel, amikor gondolkodás nélkül nyomtam meg a STOP gombot. Hirtelen átjárt a kétségbeesés, és az sem segített, amikor Jongin értetlen szemire tévedt a tekintetem. Mégis mit csinálsz Oh Sooyoung?

Tudni akartam, tudnom kellett, hogy miért volt velem annyira ellenséges tegnap este, hogy miért nem vitt be suliba reggel. Másképp képtelen lettem volna aludni.

Eddig mindig rendes volt velem, olyan igazán Kim Jonginos, aki mindig ott van a másiknak, kedves, megértő, támogató, játékosan piszkálódós, mint mindenki mással. Nem lehetett pont velem ilyen, velem, aki annyira magas piedesztálra emelte őt. Azt akartam, hogy úgy kezeljen, mintha a világ legédesebb csokoládéját rágcsálná éppen, nem úgy, mint aki a világ legsavanyúbb citromába harapott. Azt akartam, hogy olyan legyen, mint Hyunah-val, amikor hébe-hóba végre megjelent.

- Most nagyon - utálsz, mondtam volna, de nem mertem, túl súlyos volt ez a szó -, nem kedvelsz, ugye? - A hangom bizonytalan volt és csendes. Utálok csendes lenni, de most nem ment a hangos beszéd.

- Miért gondolod ezt? - kérdezett vissza értetlenül, a szemei megnagyobbodtak egy pillanatra, amitől hihetetlenül aranyos lett.

- Tegnap végig be voltál feszülve, ma reggel pedig nem vittél be a suliba…

- Tegnap tényleg be voltam - ismerte el kertelés nélkül, miközben közelebb lépett pár lépést. - De a ma reggelinek ahhoz semmi köze. Azért nem vittelek be, mert az unokaöcsém, Raeon, elesett reggel a kis motorjával és bevitték a kórházba, és oda mentem az órák helyett.

Hirtelen én éreztem magam a rosszfiúnak, nem is tudtam ránézni, inkább csak elindítottam a liftet. Miért kellett egyből a legrosszabbat feltételeznem a  legcsodálatosabb emberrel kapcsolatban?

- Sajnálom. - A hangom végre visszanyerte az erejét és a magabiztosságát. Tényleg sajnáltam.

- Én is sajnálom, hogy tegnap olyan voltam. Tudom, hogy a helyezeted miatt nem téged kell büntetnem.

Jongin egy szomorú mosolyt küldött felém, amit viszonoztam, miközben már csak pár emelet volt hátra a célig. A szokásos csilingelő hang kíséretében kinyílt a fekete lift, én pedig már repültem is az ajtónk felé.

Minél hamarabb meg akartam szabadulni a ruhámtól.

- Hé, Csöppség – kiáltott utánam Jongin, mire megvártam, hogy beérjen. - A körülménnyel van bajom, ami ide juttatott. Nem azzal, hogy velünk élsz – simított végig a hajamon, majd belépett a lakásba.