9. fejezet

 

- sooyoung -

Utáltam a reggeleket, ugyanis mindegyik azt jelentette, hogy ideje elhagyni az édes álomvilágot, és szembe kell néznem a fagyos valósággal, amit legszívesebben forró víz alá dugtam volna, hogy megolvadjon, aztán örökké eltűnjön a lefolyóban - volt, nincs. 

De a ma reggel más volt. Ma, mégha nem is tűnik el egy életre, de széttöröm a jégcsap egy részét. Az álomból egy kevésbé fájdalmas valóságba csöppentem, ahol érdemes a nap elébe nézni. A tény, hogy a ma éjszakát már nem ezek között a falak között töltöm, olyan reménnyel töltött fel, amire már régóta ki voltam éhezve.

Izgalommal fűtve pattantam ki az ágyból, és indultam meg a fürdőbe, ahol fogat mostam, megmostam az arcom és kifésültem a hátközépig érő, fekete fürtjeim. Szerettem a hajam, mert Jongin jutott eszembe róla, és a pillanat, amikor rájöttem, hogy szerelmes vagyok belé.

Csak néztem magamat a tükörben, a vastag ajkaim, amik most vékonyan terültek szét az arcomon, felfedve fehér fogaim, az orrom, ami a széles mosolyomnak hála oválisan terült szét a pufók arcom közepén - nem volt pici az orrom, se utálatosan nagy, a hegye pedig pont kellően lefelé görbült, viszont amikor nevettem vagy mosolyogtam, mindig szétterült, mint egy tengeri csillag a napon, ezért inkább csak barátkoztam az orrom valójával -,  és a szemeim. A szemeim, amik nem hogy tompán, de sehogy sem csillogtak, a szinte fekete színe pedig nem egy távoli galaxisba repítette az embert, hanem a rettegett semmibe. Vajon képes leszek valaha is visszaszerezni beléjük a fényt?

Búcsúpillantást vetettem a tükörre, majd visszamentem a hálószobámba, hogy fel tudjak öltözni. Végignéztem pőre testemen, majd egy perc néma csenddel adóztam a tény felett, hogy mostantól nem lesz ruha nélkül alvás.

Mindig is csupin aludtam, ugyanis a bő ruhák összecsavarodtak a testemen a sok forgolódásnak köszönhetően, a szűk ruhák pedig mintha elszorították volna az érhálózatomat. Itthon Mamikával és anyával ez mindegy volt, előttük flangálhattam akármikor meztelenül, még Sehunnal se lenne próbálma, hiszen kitudja mennyi éven át láttuk egymást és fürödtünk együtt, viszont a két másik fiú a lakásban már más történet. Éreztem, hogy a gondolatra, miszerint Jongin meztelenül lát, fellobban az arcom.

Elhessegettem a képet, a figyelmem inkább az egyenruhámra összpontosítottam, ami egy égkék, fekete és fehér kockás szoknyából, ugyanilyen nyakkendőből, fehér ingből és egy fekete zakóból állt, aminek a széleit fehér sávval dolgozták el. Tudom, hogy a diákok nagy része csak nyűgként tekint rá, és legszívesebben szétvágva a kukába dobná, vagy elégetné, de nálam más a helyzet. Örülök, hogy mind ugyanolyanok vagyunk, nincs megkülönböztetés azért, mert valaki több dolláros márka ruhát visel, más pedig az első darabot, amit meglátott a legolcsóbb boltban.

Nem voltak anyagi gondjaink. Helyesbítek: apának nem voltak anyagi gondjai… Sokszor megtudtam venni bármit, amit kinéztem, azonban sokszor előfordult, hogy semmit nem tudtam elhozni a boltból, mindig minden apa hangulatán múlott. Az pedig, hogy volt-e mit felvennem, csakis az enyémen. Néha mindenben jól éreztem magam, néha pedig az egész világ összes ruhadarabja se lett volna elég csinos. A suliban viszont sose vágytam arra, hogy meg tudjam mutatni, a jobb napokon, nagy energiabefektetéssel, milyen jól is tudok kinézni.

Felkaptam a már előző este előkészített hátizsákom, a konyhába szaladtam, de Mamika nem volt ott, így a kertben kerestem, ahol boldogan adtam egy cuppanóst az arcára, majd rohantam is a buszmegálló felé. Szerencsére megenyhült a szíve, és újra minden olyan, mint volt. Ha tippelnem kellene, mi segített rá a változásra, akkor biztosan arra tenném a voksom, hogy a költözés miatt sikerült felengednie.

Már csak hét percem maradt a busz érkezéséig, így rohanva szedtem a lépteim. Mamika szavajárása, hogy “A busz nem vár, csak az emberek”, sajnos igaza van. Ha lekésem hoppon maradok, aztán várhatom a következőt… és utálok várni.

Lihegve támaszkodtam Jiho vállán. Teljesen kimerített a futás, lekéstem a buszt, így az iskolából is elkéstem. Szerencsére az első órát még elértem, de ettől függetlenül felírtak a bejáratnál… Akármit is jelentsen ez hosszú távon.

Óra előtt már nem volt lehetőségem beszélni senkivel, ugyanis nem sokkal utánam ért be a tanár. Így csak gyorsan ittam, majd felkészítettem magamat a matematika órára, ami egyelőre még nem is volt akkora szenvedés, hiszen elnevetgéltem, hallgattam a zenéimet, közben pedig írtam az anyagot. De egyre közelebb kerültünk a következő dolgozathoz, én pedig kezdtem félni, sőt rettegni. Mindig voltam legalább hármas-négyes belőle, viszont az itteni tanár… Mintha magának magyarázna, beáll a tábla elé, kitolja a seggét, kiteszi oldalra a lábát, aztán megoldja a könyvben kidolgozott példákat. Ezután, mint aki jól végezte a dolgát hátradől és mesélni kezd a cipőkről, és arról, hogy hogyan vett egy magassarkú helyett kettőt a lyukasórában.

Megszólalt az óra végét jelző csengő, mire nagy lendülettel könyököltem a padunkra, támasztottam meg a fejem és fordultam a balomon ülő Jiho felé, 

- Ma beköltözök, miután összepakoltam a cuccaim. Segítesz, ugye? – néztem rá kiskutya szemeket meresztve, az izgatottságtól megállás nélkül vigyorogva.

- Nem is tudom, Sooyoung-ah – húzta a száját nagy hezitálások közepette –, tudod, hogy nem szeretek nálatok lenni, nem bírom anyukád elviselni…

Amolyan mesélj-még tekintettel néztem rá, de hamar visszavarászoltam a jókedvemet.

- Csak segítesz egy picit – kérleltem kitartóan, miközben a szabad kezem mutató és hüvelykujját egymás felé közelítettem.

- Áh… - nyögte bocsánatkérő szemekkel. Csalódottan nyújtózkodtam el a padunkon, hát ezzel is egyedül kell szembenéznem. – Na, jó - adta be a derekát, valószínűleg a szánalmas látványom hatására. - De csak a ruháiddal segítek, a többiben nem. Holnapra még meg kell csinálnom a japán házit…

- Köszönöm! - pattantam fel, ezzel együtt pedig az energikus énem is újra visszatért. - Köszönöm! Köszönöm!

A nyakába vetettem magam, hogy sűrű puszikkal halmozhassam el.

- Azért megenni nem kell, mert akkor nem fogok segíteni. - Távolabb tolt magától, én pedig a béna tejbetök fejemmel vizslattam. - Mostantól mindig ezt a mániákusan vigyorgó énedet fogom látni? - ráncolta a szemöldökét kétkedve.

- Tudom ám, hogy imádsz.

- Hiányzott.

Úgy éreztem, hogy mentem el fogom magam bőgni.

Mindenkinek ilyan voltam mindig is, de neki az utóbbi években már nem. Ő mindig tárt karokkal fogadta az összetört Sooyoungot, akinek egy óceán rejtőzött a szemei mögött, ami olykor-olykor eldöntötte, hogy elárasztja a világot. Előtte sose kellett megjátszanom a vigyori lányt, aki nem tudja befogni a száját, a mindig pozitív, mindenkinek segítő és tanácsot adó Sooyoungot, aki mindig mindenki helyett is erős. Ez az énem még mindig jelen van, mert ez is én vagyok, de kaptam mellé egy sötét barátot - Jiho a sötét barátomat is elfogadta. 

Miután az utolsó óráról is kicsengettek, Jihoval felszálltunk a metróra, amelyik elvitt minket apáék lakásáig. Amikor odaértünk, Sooah adott nekünk az aznapi főztjéből, beszélgettünk egy kicsit, majd megkaptuk a dobozt, amibe a cuccaim pakolhatom. Elég nagy volt, és ketten is alig tudtuk vinni az új szerzeményt, de szerencsére csak ezt az egyet kellett cipelni, mivel a ruháimat, majd a bőröndjeimbe pakolom. Ebbe csak a különféle apróságok, és díszek kerülnek majd, amik félő, hogy összetörnek szállítás alatt.

A hazafelé tartó buszra elég nehézkesen és komikusan sikerült a felszállás, majd az azt követő utazás is, egy óriási dobozzal. Mivel máshogy nem tudtunk volna leülni, ezért befoglaltunk egy négyszemélyes részt, a dobozt letettük az ülések közé, a lábunkat pedig a doboz két széle mellett tartottuk.

Nem sok ideje ültünk így, de Jiho máris elkezdett panaszkodni, hogy mennyire kényelmetlen neki, ráadásul még mennyi ideig itt leszünk.

- Jiho-yah, tegyük bele a lábunkat – mondtam teljes komolysággal, egy apró mosollyal a szám sarkába, neki pedig leesett az álla.

- Most tényleg azt mondtad, amit hallottam? – kérdezett vissza reménykedve abban, hogy cserben hagyta a hallása.

- Igen! - bólogattam bőszen. - Kinyitjuk a tetejét – kezdtem el felvázolni, miközben a kezemmel végre is hajtottam a mozdulatot -, és beletesszük a lábunkat – mutattam a belsejére.

- Biztos, hogy nem! Így is mindenki minket néz… - tiltakozott teljes erőbedobással. – Két tizenhat éves tinilány tömegközlekedik, egy nagy dobozzal… Ráadásul az egyenruhánk is rajtunk van, így még az iskolát is lejáratjuk!

Tudtam, hogy magasról tesz az iskolára, ezért csak hanyagul legyintettem.

- Hát én beleteszem – vontam vállat, majd beleléptem mind a két lábammal.

- Elment az eszed?! Azonnal vedd ki onnan a lábaidat - gesztikulált hevesen -, te jó ég ez nagyon gáz! – fogta a csinos kis fejét kétségbeesetten.

- Tedd már bele te is, ne csak én – noszogattam továbbra is.

- Nem!

- De igen!

- Nem!

- De most miért nem?!

- Jól van, na, beleteszem – egyezett bele duzzogva, végül belehelyezte vékonyka lábait.

Ott ültünk a buszon, a négyszemélyes részben, miközben a lábaink egy dobozban voltak, hogy elférjünk, mikor felfogtuk a helyzetet, egyszerre tört fel belőlünk a röhögés.

- Nem hiszem el, hogy így utazok egy buszon az emberek között – nevetett.

- Várjál, lefényképezem – vettem elő nagy nehezen a telefonom a tatyomból. A nevetéstől már majd megfulladtam, a kezeim remegtek, ezért több képet is csináltam, mire végre lett egy normális.

- Ha ezt elmondom apáéknak, nem fogják elhinni!

- Most már csak imádkozni kell, hogy ne találkozzunk ismerőssel.

Hát találkoztunk…

Hazaérve szinte azonnal megpillantottam az előttem karba tett karokkal, ideges fejjel álldogáló anyámat. A kedvenc képem, amit szerencsére ma eltávolítok a falról.

- Hol voltál eddig, kisasszony? – kért számon. – Szia, Jiho.

- Csókolom – motyogta barátnőm, hangjából kihallatszódott az ellenszenv minden tónusa, legalábbis nekem.

- Bementünk apáékhoz enni, és elhozni a dobozt - mutattam az említett tárgyra, nagy nehezen kikerültem őt, és a szobám felé indultam.

- Minek a doboz? – trappolt utánam, majd megragadta a karom.

- Elköltözöm. Mondtam. - Kirántottam a karom a kezéből és inkább a lomoshoz indultam a bőröndökért.

Anyám idegesítő nevetése töltötte be a teret.

- Hát persze. - Szarkasztikus hanglejtése sértette a fülem. -  És mégis hová? Apádhoz és a féreg feleségéhez, akiknél el se férsz? Jó vicc. Miután befejezted a hülyeséged takaríts ki. Nem szeretném a holmidat össze-vissza látni – parancsolta még utoljára, majd visszavonult.

- Nem akarod vele megértetni, hogy tényleg elköltözöl? – nézett rám kérdőn Jiho, miután nem mentem anya után, majd tétován megszólalt. - Szerintem jó lenne ezt tisztázni...

- Úgyis észreveszi, hogyha apáék itt lesznek értem – legyintettem.

Egy határozott mozdulattal kezdtem el kiborítani az összes ruhám a szekrényemből, ahelyett, hogy törtem volna, inkább így vezettem le a feszültségem. Nemcsak azért jött jól ez a költözés, mert megszabadulok mindennapjaim rémálmától, hanem azért is, mert sok mindent ki tudok szelektálni, ami fölösleges.

Válogatás közben próbálgattam, hogy mi az, ami még egyáltalán jó rám és mi az, amit sikerült kinőnöm vagy rongyosra használni. Azokat a darabokat, amikre már nincs szükségem külön szatyorba tettük, hogy majd el tudjuk vinni egy szervezetnek, ami a rászorulóknak továbbítja. Ruhákat kidobni minden esetben vétek.

A válogatás során Jiho néha nem értett egyet velem, amin én csak jókat derültem. Adok a véleményére és természetesen meghallgatom, de akkor sem ő veszi fel, hanem én. A végén úgyis az a lényeges, hogy én miben érzem jól magam, és nem az, hogy az utca embere mit fog rólam gondolni.

Jiho nagyjából röpke két órát volt nálunk, ennyi idő kellett ahhoz, hogy összepakoljuk a ruháim. Természetesen ez a két óra pont elég volt neki, mert anyám elkezdett bejárkálni, hogy fújja a saját hülyeségét: „Meddig akarod még ezt játszani?”, „Oh Sooyoung, úgyse hiszem el, hogy elköltözöl, apád amúgy sem engedné.”, „Azt hiszed, ezzel megijesztesz? Hogy majd könyörögni fogok neked, hogy maradj itt?”, „Tudod mit? Menj, de akkor ide biztosan nem jössz vissza többé!”, „Nem fogom engedni, hogy elköltözz, csak ha apád aláírja, hogy felelősséget vállal érted. Apád pedig tudod milyen, úgyse fogja aláírni.”, és még sok ehhez hasonló felesleges szócséplés, amivel csak irritált mind a kettőnket.

Jiho jelenlétének hála tartottam magam, nem szóltam vissza, nem akartam, hogy még az én ordibálásomat is hallgassa, és megfájduljon a feje. Ez nem azt jelenti, hogy nem veszekednék igazán anyával előtte, hiszen már megtettem, nem is egyszer.

Miután “egyedül” maradtam, elkezdtem bepakolni a kis csecsebecséket a dobozba. Malacpersely, fényképalbumok, képtartók, minden olyan apró kis mütyür, ami félő, hogy eltörik szállítás során. Ezekből a dolgokból pedig megszámlálhatatlan mennyiség volt a szobámban, mert imádtam minden - a bátyám szavajárása szerint - “szart” gyűjteni.

Sooah azt vallja, hogyha az ember elköltözik, akkor a lehető legkevesebb dolgot vigye magával, és ha új dologba akar kezdeni, akkor ne legyen semmi, ami a régihez köti. Szerinte, ha valami eltörik, attól is rögtön meg kell szabadulni, mert rossz dolgokat vonz be.

Észben tartottam a szavait, a törött dolgokat nagy csörömpölések közepette dobáltam a szemetes zsákba, ezenkívül próbáltam minél kevesebb tárgyat bepakolni, ami anyához köt, ez viszont már sokkal nehezebbnek bizonyult. Azt hittem egyszerű lesz akárcsak a légzés, de nem, helyette gyötrelmes volt és nem is sikerült. Nem azokkal a dolgaimmal volt baj, amiket a kapcsolatunk rosszra fordulása után szereztem, hanem azokkal, amik azelőttről maradtak. Elmondhatatlanul fájt rájuk nézni, mert a nőre emlékeztettek, aki az egész világot jelentette nekem, mégse tudtam őket elengedni.

Apáék a vártnál - apa jó szokásához hűen -, kissé később érkeztek. Na, jó, ha azt mondom, hogy kissé, azzal még nem fejezem ki magam elég jól, a megbeszélt hét óra helyett este tízkor jöttek. Én pedig már az elalvás szélén álltam, vagyis ültem, ugyanis inkább a gép előtt gubbasztottam, félő volt, hogyha elterülök az ágyban, akkor bealszom. Viszont Mamika mögöttem feküdt, miközben valami drámát nézett a tévében.

- Mit kerestek itt ilyenkor? – vágódott ki anyám szobájának az ajtaja, ahogy meghallott minket a nappaliban beszélgetni.

- Visszük el a gyereket. Nem mondta? – nézett először anyámra, majd mérgesen rám apu.

- Én mondtam neki! – tettem fel védekezően kezeimet.

- Akkor meg mit nem értesz? – kérdezte apa.

- Nem viheted el! Normális vagy? Amúgy is, hogy élhetne együtt három fiúval?! – kezdte anya a balhét.

- Ha veled tudtam élni, akkor a három fiúval gyerekjáték lesz – jegyeztem meg csípősen, mire apa fejen csapott. Ajkaim elhagyta egy „Aucs”, majd fájlalva kezdtem dörzsölgetni az ért területet, Sooah a felé eső karomat cirógatta.

- Te is viselkedj normálisan, hányszor mondtam már el, hogy ne beszélj így anyáddal? – korholt, majd az említett nő felé fordult. – Ahogy Sooyoung mondta: hogyha itt megvolt, akkor ott is meglesz. Nekem is annyi közöm van hozzá, mint neked. Úgy döntöttem elviszem, akkor elviszem, a gyerek érdekeit nézem, nem a tiédet.

Ez az apu, mondd meg neki!

- Haeun, hidd el, én is féltem, de nem lesz neki annyira rossz ott a három fiúval - kezdte Sooah lenyugtatni a kedélyeket. - Nagylány már, tud magára vigyázni.

Tudom, hogy ő is féltett, viszont értékeltem a belém vetett bizalmát, és hogy az aggályait most félretette, hogy segítse a helyzetem.

- Nincs jogod úgy beszélni, mintha a te lányod lenne.

Az elmúlt hat évben Sooah mamával együtt helyette is felnevelt. Tudtam, hogy Mamikának is fájt, hogy Sooah-t inkább tekintem az anyámnak, mint anyát, de nem tehettem róla, és mama is tudja, hogy ezen a tényen nem változtat senki fájdalma sem. Egyszerűen ő volt ott, ő foglalkozott velem, ő értett meg. Mamika is ott volt, de sose tudott és soha nem is fog tudni megérteni, ő egy régi világban nőtt fel, és ezt én elfogadtam.

- Mi lesz a gyerektartással? - kérdezte anyám tétován, epekedő hangjától hányni tudtam volna. Ezek szerint nem az egészet kaptam meg az elmúlt időszakban?

- Természetesen Sooyoung fogja megkapni és nem te. Eddig is neki kellett volna – dörgölte az orra alá a tényeket apa. Sooah-val csak csendben figyeltük a történéseket, Mamika rosszallóan csóválta a fejét.

- Ugye tudod, hogy még csak kiskorú, és nem élhet egyedül? Mivel én vagyok a gyámja, nem engedem csak így el…

- Nem egyedül fog élni, hanem négyen fognak együtt élni. A három fiú jobban meg tudja védeni, mint te.

Ezek után anya aláíratott valami béna papírt apával, hogy vállal minden felelősséget abban az esetben, hogyha történik velem valami. A papír hitelessége valószínűleg nulla, de ha anyám ettől boldogabb, akkor tessék csak.

Kifelé menet percekig ölelgettem Mamikát és puszilgattam, ellentétben anyámmal, akinek mindössze egy hűvös köszönést hagytam hátra.

Átléptem a küszöböt. Sikítani tudtam volna örömömben, de tekintettel voltam a szomszédokra. Felemelő érzés volt a tudat, hogy többé nem ide kell hazaérkeznem nap mint nap. Többé nem kell azon aggódnom, hogy mivel talál meg anyám, hogy egyszercsak betoppan a szobába, aztán addig bökdös és beszél felettem amíg balhé nem lesz.

Mamikáért viszont vérzett a szívem.

Már majdnem este tizenegy óra volt, amikor apa az autójával végre megállt a fiúk apartmanjának parkolójában. Addigra már annyi energia se volt bennem, hogy ember módjára nyissam ki a kocsi ólom súlyú ajtaját, inkább olyan voltam, mint egy lajhár.

Sehun már a parkolóban várt minket, hogy apának és Sooah-nak csak egy környi cuccal keljen fordulnia. Ugyanis apa - mily meglepő -, de siet haza, így még csak a lakásba sem fog bejönni. Lehetne az a jelmondata, hogy “Segítek, de rohannom kell”.

Már majdnem minden az ajtó előtt volt, az utolsó két bőröndöt vittük felfelé a bátyámmal. Isten áldja, bárki is találta fel a liftet.

- Egyébként nem szóltam a srácoknak, hogy konkrétan ma jössz, meglepetés lesz - szólalt meg hirtelen Sehun, miközben kiléptünk a liftből, a bőröndöket magunk után húzva.

- Mi? – szeppentem meg. – Miért nem szóltál nekik?!

Kinyírom egyszer…

- Azért, mert kíváncsi vagyok annak a két idétlennek az arckifejezésére, amikor meglátnak minket, egy rakat cuccal – vidám hangja lengett minket körül, már előre nevetett a fejében elképzelt látvány hatására. 

- Remélem olyan látványban lesz részed, amit sosem felejtesz el, te… – szitkozódtam tovább magamban.

Egyáltalán nem repestem a hírtől. Eddig is bennem volt az érzés, hogy miattam kell megváltoztatni a mindennapi szokásaik, hogy nyűg leszek az életükben, viszont most, hogy nem is tudják hogy ez mától lesz, és csak így rájuk török este tizenegy után… Sírni tudtam volna a feszültségtől.

Az ujjam az ujjlenyomat olvasóra helyeztem, az ajtó kinyílt, én pedig a bőröndöket magamután vonszolva léptem be a lakásba.

- Kai, utoljára mondom el, hogy ne mögöttem mosd az átkozott fogaid! – hallottam meg Mark frusztrált kiáltását az emeleten lévő szobájából.

- De érdekel a játék - válaszolt Jongin alig érthetően, valószínűleg a szájában lévő fogkefének hála.

- Megjöttem! – ordított Sehun, mire a két fiú letrappolt a lépcsőn.

Mark fejét szokásosan fejhallgató díszítette, de amint meglátott engem, az arcán az összes ránc összeszaladt.

Jongin tekintete amint a bőrönd rengeteg után rám siklott, eltátotta a száját, a fogkeféje a földön landolt, habzó fogkrémet juttatva Mark zoknijára, aki szitkozódott, amin Sehun diadalittasan röhögött, míg Jongin csak bámult, lógó kezekkel.

Félmeztelenül volt, nyeltem egy nagyot mielőtt szándékosan-véletlenül végigmértem volna tónusos testét - mint mindig -, ekkor észrevettem, hogy a törcsi hamarosan elenged a derekáról. Nem voltam benne biztos, hogy a hitem tartja ott azt a törölközőt, vagy éppenséggel az miatt kezdett lecsúszni.

- Ne! – ordította Sehun, amint észrevette, hogy Jongin törcsije lassan olyan mélységbe ereszkedik, ami nekem egyáltalán nem való.

A bátyám átvetette magát rajtam, Mark utánam kapott, azonban nem sikerült neki megmentenie a zuhanástól, így a földön kötöttem ki, pont a fenekemre érkezve. Jongin továbbra is állt, míg Sehun repült, viszont nem voltam benne biztos, hogy téren és időn át is menni fog neki…

Azt hiszem, be kellett volna csuknom a szemem, hogy véletlenül se lássak olyat, amit nem szabadna, de valamiért nem tudtam megmozdítani a szemhéjam.

Hát, Sehun, remélem, soha életedben nem felejted el a pillanatot, amikor a kishúgod neked hála meglátta a legjobb barátod legnemesebb részét…