6. fejezet

Sziasztok!

Na, azt hiszem túl vagyok a nehezén xD Annyit sírtam, mikzöben ezt a részt írtam, még most is elejtettem egy-két könnycseppet. De nem baj, sírni jó, az ézelmeket ki kell engedni, és esküszöm jól esett. Azért remélem titeket nem fog olyan mély letargiába taszítani, mint engem lol

Ezzel a résszel elértünk egy fontos momentumhoz Sooyoung érzéseit tekintve, amiket a későbbiekben meg kell tanulnia elfogadni. Nem tudom mennyire leszek képes átadni majd a dolgokat, amiket szeretnék... pláne, hogy némelyik régebben megírt rész lehet már nem is kéne, de mégse akarom őket elengedni lol Na majd a hosszú hetek során kiderül, de addig is

Jó olvasást! :3

- sooyoung -

Ismeretlen ismerősként üdvözöltem az iskola elénk magasodó kétszárnyú kapuját Jihoval az oldalamon. A kerítés mögött lévő napfényben úszó növény tengert pásztáztam, a zöld füves területeket és a távolban lévő fapadokat, amiken úgy tűnt, végre diákok ülnek a nyomasztó magány helyett, ami eddig minden alkalommal fogadott, amikor itt jártam. Széles, elégedett mosoly kúszott az arcomra.

- El sem hiszem, hogy egy iskolába járunk! - ujjongott Jiho, és egy felkar csapással nyomatékosította érzéseit, mire meglepetten fordultam felé.

- Kim Jiho! Te aztán tényleg boldog lehetsz, ha ennyire izgatott vagy - nevettem fel hitetlenül, ő megforgatta a tekintetét, miközben legyintett egyet.

- Tudod mennyit imádkoztam ezért? Pedig nem is érdekel a vallás. Úgyhogy megköszönheted az erőfeszítéseim - követelte felszegett állal, mire egy puszit nyomtam a bal arcára.

- Köszönöm, ahogy gondoltam, te vagy a legjobb - adtam alá a lovat.

Hangos nevetések közepette indultunk meg az iskola könyvtára felé, ami a főépületben van, ezt csak azért tudom, mert a biosz tanárnő egyszer elvitt oda, hogy könyveket ajánljon a könnyebb tanulás érdekében. Ezen kívül nem sok helyen jártam a suli területén, tudom merre van a kínai terem, a gyakorló szobák és ennyi.

- Látod ott azt az épületet? - kérdezte Jiho sejtelmesen, kilenc óra irányába mutatva.

Szemeimmel követtem az ujjhegyének vonalát, ami egy hatalmas - a mi alsó és felső középiskolásokat elszállásoló épületünknél is nagyobb - létesítménybe torkollott. Eléggé messze van, abba az irányba vannak a gyakorló termek, csak fele annyi távolságra.

- Hm - bólogattam -, láttam már, de még sose gondolkodtam rajta, hogy mi az.

- Ott van a te Jonginod - heccelt, ezzel kivívva egy rosszalló pillantásom. Még a végén meghallja valaki, azt pedig nem akarom. - Az összes többi egyetemistával.

- Messze van. Mindig is messze volt, továbbra is messze lesz. - Hangom kissé megremegett, kezemmel pedig rászorítottam a hátizsákom pántjára.

- Ne aggódj, igazából csak tíz-tizenöt perc. Amúgy meg a tánctermek között és a nagy étkezőben még összefuthatsz vele.

A könyvtár előtti sor egy fokkal hosszabb volt, mint amire számítottunk, így Jihoval szenvedve töltöttünk el majdnem fél órát - ide-oda dülöngélve, régi sztorikról nosztalgiázva, míg végül a földön kötöttünk ki törökülésben random videókat nézegetve. Aztán Jiho két ismerőse tűnt fel a színen, nekik köszönhetően pedig gyorsabban telt az idő.

Lassan bejutottunk a könyvtár belsejébe, ahol asztalok voltak egymás mellé helyezve egy hosszú sort alkotva, mögöttük minden évfolyam kijelölt osztályelnöke és a diákönkormányzat egyes tagjai gyűjtötték össze a szükséges könyveket, és adták ki új tulajdonosuknak. Amikor már csak három ember állt előttünk ismét ketten maradtunk, viszont ezúttal nem ültünk vissza a földre, már állva vártuk a sorunkat.

Jiho folyamatosan a távolba figyelt már-már transzba esve. Próbáltam követni a tekintetét, de nem láttam semmi érdekeset, csak ahogy egy fekete, beállított hajú, teljesen feketébe öltözött, sok fülbevalós srác unottan könyveket válogat. Nem csak a megjelenése, de az arca is azt tükrözte, hogy bármelyik pillanatban kiugorhat az ablakon.

- Mit nézel? - Meglöktem barátnőm oldalát, mire gyorsan pislogott párat, jelezve hogy bármerre is járt, immár visszatért.

- Ha?

- Mit nézel?

- Ja. Semmit, csak… csak a könyveket, jó sok van.

Motyogását hosszú sóhajtásom követte. Hazudott. Az életem merném tenni rá, hogy nem csak a könyveket nézte, sokkal inkább azt, aki a könyveket pakolta. Megint kikapcsolt.

- Aha - húztam el az a betűt, tudatva vele, hogy egy szavát se hiszem. Közelebb hajoltam a füléhez, épp annyira, hogy továbbra is lássam az arcát, majd halkan folytattam -, meg a srác is helyes, aki pakolászik, nem?

- De, de - bólogatott egyetértően, egy tizedmásodpercre rá óriásira nőttek az egyébként is nagy szemei, eltátotta a száját és felháborodottan felém fordította hosszúkás, de telt arcát. - Te szemét.

- Nem is értem - legyintettem -, miért tagadod a nyilvánvalót? - kérdeztem oldalra billentett fejjel, Jiho csak ciccegett, majd a fejét csóválva tette kezét a vállamra.

- Azért Sooyoungie, mert a szerelem nyűg és energia és növeli az esélyét hogy elveszítesz valakit, aki fontos… Ezért inkább élek tagadásban, minthogy bevalljam az érzéseim.

- Ez szomorú - biggyesztettem le az ajkaim drámaian, mire mind a ketten felnevettünk.

Tudtuk, hogy ez nem jó, tudtuk, hogy nem viccelt, hanem őszintén így gondolta, mégis inkább nevettünk, minthogy ismét sírjunk. De néha a nevetés épp olyan fájdalmas, mint a sírás. És azt is tudtam, hogy neki most az volt, ahogy visszanézett a srácra és szomorú mosolyba fulladt a nevetése.

- Hali, Jiho - intett aprót az asztal másik oldalán álló srác, miközben vakító mosolyra görbült az ajka, olyanra, amitől az ember azonnal elalél. Ezt tetézte a hosszúkás, nagy szeme, az illegálisan egyenes vonalú orra, a v alakú, férfias állkapcsa és az óriási ádámcsutkája, ahogy nyelt egyet, mielőtt folytatta volna mondanivalóját. - Jól telt a nyár?

Az arca, fehér lezser inge és farmernadrágja Jaehyunra emlékeztetett, aki szintén úgy néz ki, mint a következő disney herceg fehér lovon. Végül Jonginra terelődtek a gondolataim, és a kis puklira az orra közepén, amit annyira imádok. Mindegy honnan indulok, a végállomás mindig Kim Jongin lesz.

- Szia, Yunhyeong - köszönt vissza barátnőm irritált éllel a hangjában -, a világból is kikerget, hogy már most múlt időben beszélsz róla.

Figyelmen kívül hagyta Jiho szavait, helyette felém fordult: - Te biztosan Oh Sehun húga vagy - állapította meg, mire elismerően bólintottam, hogy jól gondolja, közben pedig ordítottam belülről, hogy „NEM ENNYI AZ ÉRTÉKEM, HOGY SEHUN HÚGA”. Yunhyeong felém nyújtotta a kezét, amit elfogadtam. - Song Yunhyeong, osztály és évfolyam elnök, örvendek.

- Oh Sehun húgának van neve is, Oh Sooyoung - mutatkoztam be csípősen, mire felkacagott.

- Rendben, Oh Sooyoung, megjegyzem - biztosított, csak ezt követően eresztette el a kezem. - Junhoe-yah, gyere ide és mutatkozz be.

Utasítására Jiho kiszemeltje megindult felénk egy adag könyvvel az ölében, ahogy közelebb ért sikerült megfigyelnem a rosszfiús, vonzó vonásait. Honnan jöttek ezek a fiúcskák?

- Koo Junhoe, rabszolga - mondta szórakozott vigyorral, egyértelműen a mellette álló Yunhyeongnak célozva megjegyzését, aki ahelyett, hogy reagált volna, lassan beszívta a levegőt.

- Oh Sooyoung, új lány.

- Ah, te lennél Oh Sehun húga - mutatott rám meglepetten, mire lemondóan bólintottam.

- Nem szereti, hogyha Sehunnal asszociálják - világosította fel barátja, engem teljesen meglepve, Jiho csak nevetett, Junhoe pedig zavarodottna nézett hol rám, hol Yunhyeongra. - Inkább menj és szedd össze a lányok tankönyveit.

Junhoe letette a közöttünk elnyúló asztalra az öléből a könyveket, Jiho elé tolta és kétszer ráütött a tenyerével.

- Kim Jiho, ezek a tieid - mondta, a tekintete ide-oda cikázott a teremben.

- Sooyoungét is idehozhatod - jegyezte meg a “felettese”. Kezébe vette a padon heverő táblázatot, kikereste a megfelelő nevet és kitöltötte a rubrikákat, hogy aztán barátnőm alá tudja írni.

- Ember, azt se tudom melyik osztályba jön - panaszkodott Junhoe.

- Bezzeg Jihot tudtad - tapintott a lényegre Yunyheong, mire a másik egyre nagyobb zavarában inkább csak köhintett egyet.

- Ugyanaz az osztály - segítettem ki, mire hálás mosolyt küldött felém.

Jiho halkan nevetett mellettem, biztosan jót szórakozott.

- Szóval, Sooyoung - szentelte nekem teljes figyelmét az évfolyamelnök ismét, tekintetével újra alaposan végigmérve arcom minden szegletét -, hogyha bármire szükséged van, akkor nyugodtan keress meg. Nem egy osztály vagyunk, de a művészetiseket általában egy folyosóra teszik, úgyhogy a közelben leszek. Nagyon szívesen körbevezetlek az iskolában is, remek idegenvezető vagyok. Ismerek jó helyeket - kacsintott, Jihoból egy hangosabb nevetést kiváltva, amit az elején próbált visszatartani, de nem sikerült neki.

- Köszönöm, mindenképp észben tartom majd - néztem fel rá egy pillanatra a kezemben lévő lapról, amit alá is írtam, amint megbizonyosodtam hogy minden adatom helyes.

Közben Junhoe visszatért a könyveimmel együtt - amit elkezdtem egymásra helyezni a kezemben -, barátnőm elé sétált, aztán hanyagul a pad szélének dőlt.

- A szekrényeitek az osztályotokhoz közel, egymás mellett lesznek majd, Jiho száztizenkettő, Sooyoung száztizenhárom. A könyvek között szokás szerint ott van egy tájékoztató a kód beállításáról. 

- Az évnyitó nyolckor kezdődik, ha lehet ne késsetek. Junhoe ezt neked is mondom. 

- Oké, oké, de inkább beszélj az utána lévő összejövetelről, biztosra veszem, hogy az jobban érdekli őket. - Junhoe unottan piszkálgatta a körmeit, miközben beszélt.

- Igazából minket egyik sem érdekel - vallotta be nyersen Jiho, mire oldalba könyököltem. - Most mi van, az évnyitó az égvilágon senkit nem érdekel, mi pedig nem szeretünk bulikázni - vont vállat hanyagul.

- Na jó, erre nincs most időnk, mert még rengeteg ember vár a sorára - célozgatott Yunhyeong a padra támaszkodva. - Hogyha esetleg jönnétek, akkor elértek neten.

Jeleztük hogy vettük az adást, aztán fogtuk az összes cókmókunkat és megindultunk kifelé. Szemeimmel követtem a hosszú sort amit magunk mögött hagytunk, hálát adtam az égnek, hogy Mamika unszolására viszonylag hamar jöttünk, így megúszva az eddigieknél is nagyobb embertömeget. A tinédzserek tényleg szeretnek aludni.

Befordultunk a művészetis folyosóra, ahol a falak különböző stílusú és színvilágú festményekkel és táncosokról készült képekkel voltak tele lógatva, a plafontól egészen az aljáig. Tátott szájjal figyeltem a szebbnél szebb alkotásokat, amik remek hangulatot kölcsönöztek a helynek.

A folyosó végén egy nagyobb terem volt, tele szekrényekkel, székekkel, asztalokkal, babzsákokkal és autómatákkal. Biztosra vettem, hogy ez amolyan közös helyiség lehet a diákoknak. A fény csak úgy áradt befelé minden oldalról. Imádom az iskolában, hogy mindig mindenhol világos van, tele növényekkel és fa berendezéssel.

Jiho megállt a szekrényeink előtt, körbenézett, közelebb lépett hozzám és még ígyis halkabban kezdett bele mondanivalójába.

- Lehet nemsokára megoldódik a Kai problémád.

- Mire célzol? - szűkítettem össze a szemeim.

Lövésem se volt, hogy mire gondolhatott, amúgy se szerettem, hogy az érzéseimet Jongin felé mindenki, aki tud róla - vagyis ő és Seolhyun - problémaként kezeli.

- Yunhyeongnak bejössz. - Nem engedte, hogy beszéljek, egyértelmű jelként pedig elém emelte csupasz tenyerét. - Ne keresd a kifogásokat, tudom, hogy neked is az eseted.

- Attól, hogy külsőre bejön, a személyisége még nem biztos. A srác tiszta kontrollmániásnak tűnik. Egyébként is, miből vontad le ezt a következtetést? - kérdeztem, miközben elkezdtem a könyvek között kutatni a szekrény használati utasítása után.

- Mert nem azt mondta, hogy majd Junhoe vagy akármelyik másik szerencsétlen dökös ember elkísér, hanem teljesen felajánlotta magát. Ilyet nem szokott csak úgy.

Lesütött szemmel hallgattam, ő pedig ahelyett, hogy várta volna a válaszom elkezdte beállítani a saját kódját. Diadalittasan rántottam elő a szükséges lapot és követtem az utasításokat pontról pontra. Nulla, egy, egy, négy, állítottam be szépen sorjában a négy jegyű számot. Hála az égnek, hogy négy jegy kellett, különben mihez kezdtem volna?

- Te teljesen oda vagy - csapta be a szekrényét lemondóan, miután betette minden könyvét, és egy fájdalmas sóhaj kíséretében, összefont karokkal nekidőlt. - Kai születésnapja, komolyan?

- Yah! Ne leskelődj - dorgáltam meg felháborodottan, miközben kezemmel próbáltam takargatni a csavarót, de már minden hiába volt, úgyis tudta.

- Yunhyeong nem olyan, mint az elsőre tűnik - tért vissza a témához ismét, én pedig már előre tudtam, hogy nem lesz képes ezt hátrahagyni - körülbelül soha. - Igen, szeret szervezkedni, meg irányítani, nem véletlenül ő minden lehetséges dolognak az elnöke alsóközép első osztálya óta. Emlékszem még az osztálypénzt is ő szedte az anyja helyett! - idézte fel az emléket hitetlenül. - De jó srác és hogyha nem kívánja tőle a helyzet azt, hogy ilyen legyen, akkor fel tud lazulni és még vicces is.

Beletúrtam a hajamba és kiengedtem a bent tartott levegőt, becsaptam a szekrényem ajtaját. Izgatott lettem a gondolattól, hogy milyen dolgokkal fogom kidekorálni, aranyos, cuki dolgokkal. Remélem engedélyezve van és nem fog füstbe menni a kép a fejemben.

- Oké, megígérem, hogy nem fogom távoltartani magam - egyeztem bele, főként azért, hogy megússzam a folyamatos noszogatását -, de azt nem hogy lesz belőle bármi több, mint barátság. Egyébként is, honnan jönnek ezek a Cha Eunwoo kategóriás srácok?!

- Nem tudom hová mész már megint, de megkérlek, hogy teregess ki - törte meg a nyugodt csendet anyám irritáló hangja.

A fele cipőm már rajtam volt, kezdtem elhinni, hogy megúszok bármiféle találkozást vele, kezdtem elhinni, hogy ez a nap végre jó lesz, egy nap, amikor egy szót se kell hozzá szólnom, amikor még csak látnom sem kell. Erősen préseltem a kezemben tartott cipőfűzőt az ujjaimba, elszámoltam háromig mielőtt felegyenesedtem és válaszoltam neki.

- Seollal találkozom, már késésben vagyok, így nincs időm kiteregetni. Te egész nap itthon vagy. - Próbálkozom, igyekszem, rettentően, hogy viszonylag normális hangnemben beszéljek hozzá, hogy ne legyen balhé, hogy minél hamarabb mehessek az utamra.

- Ezek a te ruháid - közli szemrehányóan -, nem az én dolgom, ráadásul egész nap rosszul voltam. Most is alig bírok állni.

Kétkedve nézek rá. Hát persze, hogy alig bír állni, akármikor tenni kell valamit, ami nem szórakozás a számára, akkor ő rosszul van. A rosszullét számára egy gomb, amit ki-be kapcsol amikor csak kedve tartja. Gyűlölöm ezt a gombot.

- Nem a te dolgod? - ciccegek. - Pont annyira a te dolgod, mint az enyém. Sőt, az anyám vagy, tizenhat vagyok, ez a TE dolgod, hogy anya legyél, ha már szülni volt eszed. Te mondod, hogy nem a te dolgod? Pont te, aki helyett mindent az anyja csinál?!

- Mert Anyut érdeklem, ő tudja mekkora halálos beteg voltam, ezért mindent megtesz nekem, nem úgy mint te. Te hálátlan dög! Vigyázz a szádra, mert elintézem, hogy ne vegyenek át a hőn áhított iskoládba, hiába sikerültek a vizsgáid! Szerinted nem lennék rá képes? Egy telefonhívásomba kerül.

- Képzeld ÉN - mutogattam folyamatosan a mellkasomra, mint egy mániákus, egyre nagyobb fájdalmat előidézve -, igen is tudom, mekkora beteg voltál. Voltál a kurva életbe is! - ordítottam tébolyultan. -  Mindenek ellenére, egyáltalán hogy fenyegethetsz ilyenekkel? Az egész életemről beszélünk! A JÖVŐMRŐL!

- NEM TUDOD! - tiltakozott torka szakadtából, a teste rázkódott. - Miért érdemelnél meg bármit is? Amíg én majdnem meghaltam addig te mit csinált? Ha?! A barátaiddal nevetgéltél, szórtad a pénzt, élvezted az életet, egy pillanatra eszedbe nem juttott, hogy az anyád talán a halálos ágyán fekszik. Mindenki megmondja, szerinted nem tudom? Mindenkitől hallottam, “Jajj Haeun, Sooyoung tudja, hogy beteg vagy? Olyan boldog.”, “Haeun, képzeld a lányod megint a plázában nevetgélt, egyáltalán nem viselte meg az, hogy rákos vagy.”, rengetegen mondták! Akkor se érdekeltelek és most sem. Még csak kiteregetni se vagy képes magad után, akkor mit is várok?

Arra se volt képes a testem, hogy eltátsam a számat. Egyedül a könnyeim találták meg a lábaikat, mint akiket kergetnek, rohantak ki ebből a rothadó lélekből. Tudták, hogy itt a vég, minden erejükkel azon voltak, hogy az utolsó cseppig elhagyják a süllyedő hajót. Úgy éreztem magam, mint egy rossz pinokkió adaptációban, ahol nem az volt a cél, hogy a fa kisfiúból igazi legyen, pont fordítva, az élő gyereket akarták egy darab fává varázsolni. Hát… sikerült.

Eszembe jutott az éjszaka, eddigi életem egyik legrosszabb éjszakája.

Anya - az anyukám, akit mindennél jobban imádtam, aki maga volt az egész világ - akkor már sok ideje a kórházban volt. Helyette Mamika gondoskodott rólam, akinek a szokásai, néhány - azelőtt csak anya által készített - főztjének íze, teljes jelenléte, nevelési normája, majdnem mindene teljesen idegen volt.

A csodálatos életem a szépségversenyekből, a csillogásból, az utazásokból, a rengeteg élményből és nevetésből egyszercsak a semmibe veszett. Ennél pedig csak az volt rosszabb, hogy a hőn szeretett anyukámat bármelyik pillanatban elveszíthettem.

Az élet, amit egyszer annyira élveztem, egyszercsak átalakult valamivé, amitől minden erőmmel megakartam szabadulni. Már nem az volt a problémám, hogy az iskolában néhányan bántottak és megütöttek, hanem az, hogy az anyám valószínűleg meg fog halni.

Mint minden éjszaka, akkor is álomba sírtam magam. Láttam, ahogy meghal. Nem emlékszem pontosan, de a kórházban volt és meghalt. Annyira élethű volt, annyira fájt. Hirtelen keltem fel, az arcom és a párnám csurom víz volt, aztán pedig bőgtem, egészen reggelig, mert nem mertem visszaaludni.

- Nem érdekelt? - A levegő után kaptam, a hangom remegett ahogy kiejtettem a szavakat. Az öklömmel töröltem le a könnyeim. Felhorkantam, valami megindult bennem, túl gyorsan, túlságosan sunyi módon, és már kint is volt, mielőtt bármit is tehettem volna. - Tudod mit? Csak halj már meg.

Megállt a vér az ereimben, a szemeim nagyra nőttek. Kimondtam. Tényleg kimondtam. Nem néztem rá, nem mertem. A szégyen és a félelem saját magamtól teljesen elöntött. Őrült sebességgel bújtattam bele a cipő nélküli lábam a papucsomba, aztán rohanni kezdtem. Esztelenül rohantam. Mentem, mentem és mentem.

Miután megtudtam tíz évesen, hogy anya beteg lett, az élet ment tovább. Nehezen. Belül szenvedtem, éjszakánként szenvedtem, otthon szenvedtem. Nem maradhattam egyedül, a négy fal között. A barátaim voltak az egyetlen menedékem, persze hogy próbáltam minél többet velük lenni. Persze hogy nevettem, erős voltam, harcoltam a saját fájdalmammal, a saját démonaimmal. Éltem - legalábbis próbáltam élni -, akkor amikor a legnehezebb volt.

Ezért voltam erős? Hogy aztán a fejemhez vágja, hogy miért nem estem mély letargiába? Mert mások azt látták, hogy én nevetek? És ő elhiszi, hogy engem nem érdekelt… Az anyám ezt elhiszi. Az anyám elvárta volna, hogy átadjam magam a fájdalomnak? Elvárta volna, hogy az én életem is megszűnjön.

Lehet tényleg velem van a baj. Lehet otthon kellett volna maradnom éveken át, amíg ő jobban nem lett. Sírnom kellett volna éjt nappallá téve, nem enni egy falatot sem, mert ez az, amit egy jó gyerek csinál - átéli az anyja fájdalmát. Igaz? Én vagyok a szar.

- Egy undorító élőlény vagyok - motyogtam magam elé egy hintában ülve, gyengéden ringatva magam.

Fogalmam sincs meddig mehettem, nem tudtam hol vagyok, csak voltam, csak léteztem… valahol. A nap már rég eltűnt az égről, inkább a csillagok is elbújtak. Senki sem volt kíváncsi egy ilyen emberre, mint én. Egy ocsmány lényre, aki azt mondta az anyjának, hogy haljon meg. Hogyan mondhattam ezt?

A szemem égett, alig bírtam nyitva tartani, pár órája már többet volt csukva, mint nyitva. De már csukva is izzott. Meddig tud sírni egy ember? A könnyeim néha megálltak pihenni, de aztán erőt vettek magukon és folytatták. Az arcom is hasogott, a szél pedig csípte a könnyek útját, biztosan szegecses talpú cipővel rohantak végig rajtam, azért fájt ennyire.

A legrosszabb mégis a szívem fájdalma volt. Azokkal a szavakkal a szívem, mintha kettészakadt volna. Mi lesz Mamika szívével, hogyha megtudja? Mamika, aki templomba volt, míg az unokája azt kívánta a lányának, hogy haljon meg. A lányának, aki rákos volt. Az életem romokban. Ezek után ki fog szeretni? Mikor még én is gyűlölöm magam?

A drámákban most jönne valaki, egy barát, egy testvér, apa… Sőt, egy történetben hozzám most Jongin jönne. Átölelne, rátenné a forró tenyereit az arcom két oldalára, ami először pokolian fájna, de aztán átalakulna egy kellemes, megnyugtató érzéssé. Még nem csókolna meg, viszont ez lenne a kapcsolatunk első nagy mérföldköve.

De Jongin nem jött.

Ha ezt megtudja, akkor már sose fog jönni.

Így továbbra is egyedül hintáztam, a régi faragóm pengéjének gondolatával a fejemben.