5. fejezet

Sziasztok!

Az ilyen részeket egyre nehezebb írnom és posztolás előtt újra javítani is, mert érzelmileg teljesen kimerít, ahogy vissza kell hoznom ezeket a rossz emlékeket, és ki kell írnom magamból. De valahol terápiás jelleggel írom ezt a fanficet, és attól függetlenül, hogy nehéz, tudom, hogy szükségem van rá, és jól esik magamból mindent kiírni.

Jó olvasást! :3

- sooyoung -

Agh, miért kell így élnem?

- Képes voltál elmenni a piacra és venni gyümölcsöt, amikor ott van a kertben?

Mamika feszült hangja tisztán hallatszott a fülemben, annak ellenére is, hogy éppen csak magamnál voltam.

- Miért ne vehetném meg a piacon, ha a legutálatosabb gyerekem nem képes nekem leszedni? Sőt, még a kedvenc gyerekem sem!

 Anya sipítozása követte. Egy párna után kutattam a kezemmel, majd a fejemre húztam. Mindhiába. Én, a legutálatosabb gyerek ismét erre kelhettem, bezzeg a kis kedvenc meg költözik el… Hol fair az élet?

- Yoo Haeun! Nyugodtan leszedhetnéd őket te is magadnak! Ezért fektetem bele az energiám? Ezért gondozom? - csuklott meg Mamika hangja. - Semmi dolgod nincs a kerttel, csak le kéne szedned a termést, de te még erre sem vagy képes.

- De hát ha nem bírom, mert szédülök!

- Szédült a te fejed, az! Bezzeg a hülyeségre mindig van eszed! Inkább költöd a nemlétező pénzedet… Egész álló nap nem csinálsz semmit!

- Igenis van pénzem!

- Milyen pénzed? A gyerektartás, amit Sooyoungie után kapsz Seunghuntól? Mert dolgozni már évek óta nem dolgozol, a rokkantnyugdíjad pedig nem lenne elég!

- Hogy dolgozhatnék az én volt halálos betegségem után?! - kérte ki magának ordítva anya, ismét a rákkal igazolva minden egyes tettét.

- Volt, Haeun, engedd el végre! - könyörgött Mamika sírva. - Miért nem tudsz előre nézni, miért nem tudsz változtatni? Bezzeg ha az idióta élőzenei estékre kell menned táncolni, vagy Ilhwával ide-oda, akkor nem szédülsz! Vagy ha a gyerekeket kell egzecíroztatni!

A reggeli hideg megcsapott, ahogy hirtelen kitártam a takarót, és a szemben lévő íróasztalomhoz trappoltam. Kihúztam a fiókot, majd a benne pihenő fülhallgatóm után nyúltam, a könnyeimmel küszködve igyekeztem minél előbb szétbogozni, hogy amilyen gyorsan csak lehet kiszabaduljak a valóságból.

Örök támaszom, a B.A.P zenéi max hangerőn szóltak a fülemben, miközben magzatpózban, vastag takarómat magamra húzva és továbbra is szorongatva, sírástól remegve feküdtem az ágyon.

Belefáradtam. Az emberekbe az alsó középiskolában, az idétlen tyúkok folyamatos áskálódásaiba a kollégiumban, anyám állandó mártírkodásába és cseszttésébe, Mamika folyamatos sírásaiba és harcaiba anyával. Abba hogy végignézzem, ahogy Mamika feláldozza magát, és mindenek ellenére továbbra is minden kérését lesse anyámnak, továbbra is az ő érdekeit szem előtt tartva.

Elfáradtam. Nem vágyom másra, csak hogy aludni tudjak. Mélyen és hosszan, nagyon hosszan. Hogy fel se ébredjek egészen addig, amíg minden helyre nem jön. Vagy inkább soha, mert ebben az életben soha semmi se fog helyrejönni.

Egyáltalán miért is vagyok itt? Jobb lett volna ha meg sem születek… Csak azért, hogy itt szenvedjek és utána meghaljak? Azért mert tizenpár éve anyám még azt hitte, hogy ő egy kiváló anya lesz? Mert akkor pont babázhatnékja volt? Mert ő mindenképp akart egy lány gyereket Sehun mellé, amiért minden követ meg is mozgatott? Hiszen egyértelműen nem alkalmas a pozícióra. Persze, igaz, nem ő a rossz anya, hanem én vagyok a legutálatosabb gyerek. Minden az én hibám.

Apa pedig… Vajon hiányoznék neki, hogyha eltűnnék? Egyáltalán észrevenné? Mindig úgy érzem, hogy az elvégzendő-dolgok listájának a legalján vagyok, aztán néha, ha egyáltalán elér a végére, eszébe jutok. Persze akkor se jut el hozzám a tény, hogy eszébe jutottam, mert az élet úgy alakítja, hogy valaki épp megbízza valamivel, csak hogy engem rögtön el is felejtsen.

Mamika nem érti meg ezeket, hiszen „Apád lehet akármennyi, de anyád csak egy van!”, nem cserélhetem le, szeretnem kell és tisztelnem mindenek felett. Sehun pedig, Sehun elköltözik, és ismét itthagy.

Nem baj…

Egyszer úgyis meghalok.

- Sooyoung-ah.

Sehun lágy hangjára keltem, ahogy tenyerét a vállamra csúsztatta.

- Sehunie - motyogtam, kezemmel pedig a szemeim kezdtem dörzsölgetni.

Laposakat pislogtam, s egyszer csak feltűnt egy óriási fekete bőrönd, két sporttáskával az oldalán. Azonnal pánikba estem, a szemeim kétszeresükre nőttek, csak az álom hűlt helye maradt, a levegőt gyorsan kezdtem venni - úgy éreztem menten elájulok.

- Sehun! Könyörgöm, ne menj el - sírtam, miközben kezemmel kétségbeesetten a felkarja után kaptam.

- Én... - motyogta, a tekintete tele volt fájdalommal.

- Kérlek! Kérlek! Ne hagyj itt, vagy vigyél magaddal! Mindegy, csak ne hagyj itt azzal a nővel egyedül! - esedeztem, miközben a legmegtörtebb tekintetemet mélyesztettem a szomorú szemeibe. A sírástól alig tudtam beszélni, csak kapkodtam a levegőt, még a látásom is homályos lett. Rettegtem attól, ami Sehun nélkül várni fog rám. - Könyörgöm - csuklott meg a hangom.

- Sooyoungie - mondta ki a nevem lágyan, kezét pedig az őt görcsösen szorító ujjaimra fektette, majd lassan lefejtette azokat. Ennyi volt. Most tényleg itt hagy. -  Gyere, mutatok neked valamit.

A kocsiban a bátyám végig azt kérdezgette, hogy megnyugodtam-e már, nekem pedig minden egyes alkalommal az volt a válaszom, hogy nem, mire ő mindig azt felelte, hogy nem baj, ha odaértünk majd megnyugszom.

Én viszont tudtam, hogy addig nem leszek nyugodt, amíg az anyámmal kell élnem. Addig nem, amíg nem tudok háborítatlanul lenni a saját otthonomban, amíg folyamatosan görcsbe van a gyomrom, hogy mikor jelenik meg, mikor szól hozzám, mikor talál valamit, amibe beleköthet, vagy mikor fog mama ismét sírni.

Sehun ráfordult a mélygarázsra a parkosított, modern felhőkarcolókkal teli lakóparknál. Tudtam merre voltunk, egy központi helyen, a közelben tele kajáldákkal, plázákkal és kávézókkal. Remélem most az orrom alá dörgölni, hogy milyen csodás helyen fog lakni.

- Ez nem Jongin autója, honnan szerezted? - kérdeztem, amikor már a fekete, visszatükröződő liftben álltunk.

- Apával kötöttem egy egyezséget - felelt pofátlanul vigyorogva, mire lemondóan sóhajtottam egyet.

- Legalább neked jól megy a sorod - morogtam, miközben a korlátnak támaszkodtam. Sehun mindössze egy kuncogásra méltatott.

Felhorkantam, amikor a lift megállt a tizenharmadik emeleten, mire a bátyám elégedetten felnevetett. A szerencseszámom...

A hármas számú ajtóhoz sétáltunk, ami a folyosó végén volt, Sehun nagyujja a kilincsen azonnali bejutást eredményezett, és nem törődve az etikett bármilyen szabályával előre ment. Eltátottam a számat, amint beértünk a lakásba, hiszen hatalmas volt, földtől plafonig érő ablakokkal, pár növénnyel, süllyesztett nappalival, ahonnan tökéletes kilátás nyílt a városra vagy akár a hatalmas tévére is.

Lerúgtam a cipőm, elhaladtam az emeletre vezető lépcső mellett és a kanapéhoz rohantam, leléptem azon a pár lépcsőfokon, ami oda vezetett, majd rávetettem magam. Kényelmesen eldőltem, úgy hogy a bal lábam szabadon lógott az oldalán. Imádtam a fényt, ami a kanapét vette körül és a bútorok alján is megjelent. Egy pár pillanatra átadtam magam az érzésnek, majd pofon vágott a valóság, hogy én itt csak vendég vagyok.

A letisztult színvilágot néztem, a fehér falakat, a szürke parkettát, a főként fekete akril bútorokat. Nem baj, nekem ez amúgy is túl zord.

- Tetszik? - érdeklődött Sehun boldogan, mire felhúztam az orrom és keresztbe fontam a karjaim.

- Hát nem rossz, de nekem túlságosan magazinos és annyira rideg. Jók a fények.

- Majd mi is több színt szeretnénk, meg képeket a falra - magyarázta, miközben végig mutogatott a lehetséges helyeken a festményeknek. - A világítás pedig ott van a fürdőkben is a pultnál, igazából az összes közös helyiség tele van velük - kuncogta, ahogy elgondolkodott. -  Körbevezetnélek, de most nem érdekes az, hogy milyen a konyha vagy a fürdő, viszont van egy szoba, amit mindenképp meg akarok mutatni.

Sehun megragadta a kezem, felrántott a kanapéról és elkezdett húzni a lépcső alá, ahonnan egy folyosó nyílt, kétoldalt egy-egy ajtóval a végén pedig kettővel. Benyitott a jobb oldalon lévő szobába. Amikor megpillantottam a parkettát kirázott a hideg. Az a szürke parketta volt, amit pár hete mutattam neki a bútorboltban, a rengeteg apró vágással.

- Ez lesz a te szobád - közölte izgatottan, fülig érő mosollyal.

Kijelentésére azonnal felkaptam a tekintetem, és végigvezettem a helyiségen. Az én szobám. Beljebb merészkedtem a padlótól a plafonig érő ablakok és a fehér falak közé, ami néhol rózsaszín fára váltott. Végigsimítottam a kétszemélyes szürke kanapén, a plafonról lelógó átlátszó buborék széken, tekintetem a szemben lévő óriási álló tükörre és a mellette lévő szürke íróasztalra vezettem. Imádtam. Az ajtóval szembeni fém térelválasztó mögé merészkedtem, ahol már csak az üresség fogadott.

A könnyek csak úgy folytak le az arcomon, égettek, ezúttal azonban egyáltalán nem zavart. Végre a boldogságtól sírtam. Bárcsak többet sírhatnék így.

„Te ezt még nem értheted.” visszhangoztak Jongin szavai a fülemben és elöntött a bűntudat. Napokig szidtam magamban a bátyám a semmiért… De mégis miért nem mondta el?

- Majd ha megérkezik a többi bútorod is, akkor beköltö-

- Köszönöm! - szakítottam félbe, ahogy a karjaiba vetettem magam. - Köszönöm, köszönöm, köszönöm!

Sehun kuncogott, majd végigsimított a hajamon és még szorosabban magához ölelt.

- Azért apának se felejtsd el majd megköszönni. Tudod, mondtam, hogy üzleteltem vele - magyarázta, miközben kínosan megvakargatta a tarkóját.

Összeszűkített szemekkel néztem rá, tudtam én, hogy a bátyám nem lehet ennyire önzetlen.

- Rendeljünk buborékos teát, aztán megbeszélünk mindent - dobta fel az ötletet, mire én heves bólogatásba kezdtem.

Tudta hogy járjon a kedvemben, a buborékos tea mindig jó ötlet.

A konyhából az étkezőre egy bárpultként szolgáló, fekete, téglalap alakú nyílás adott rálátást. Míg én átsétáltam a másik oldalra hogy szemben legyek a bátyámmal, addig ő kitette a pár perce érkezett bubble teákat a pultra és helyet foglalt az egyik bárszéken.

- Szóval, miről akarsz beszélni? - kérdeztem fél szemmel rápillantva, már a széken ülve, miközben átlyukasztottam a fóliát a műanyag pohár tetején.

- Oh, igen! - kapott észhez félig a szívószálon lógva. Megrágta a maradék tápiókát a szájában, aztán letéve a poharát belekezdett. - Főként apának köszönheted, hogy itt fogsz lakni, meg persze annak, hogy a srácok belementek.

- Kifejtenéd?

- Kértem apától egy autót és támogatást lakhatásra, amibe belement azzal a feltétellel, hogyha téged is magammal hozlak. Így hát itt vagyunk - mesélte, miközben kétoldalt felemelte a kezeit. Elképedtem: hogy mindezt apa találta volna ki, tök egymaga? - Persze mindezek előtt percekig fújtam, hogy segítsen rajtad valahogy, mert nem bírod anyával, szóval azért engem is szeress - tette gyorsan hozzá büszkén, a következő pillanatban pedig rácuppant az italára.

- Annyira hihetetlen - vigyorogtam -, itt, veletek, kilométerekre anyától, nyugalomban.

Soroltam, miközben a teával a kezemben hátradőltem a székben, mint akinek már semmi gondja nincs a világon, csak az hogy végre boldog legyen. Elégedetten szívtam fel a kókuszzseléket a görögdinnyés frappéval együtt. Mark most biztos irigykedne.

- Viszont, Sooyoungie - váltott át komolyabb hangnemre, miközben rákönyökölt a pultra, jobb mutatóujját pedig erősen az ajkaimra nyomta -, tudjuk hogy szereted használni azt a szép szádat, de ezúttal olyan zárat kell ráakasztanod, amit anya legprovokálóbb stílusa sem tud kinyitni.

Már készültem ellenkezni, mire megcsóválta a fejét, ujját mégerősebben préselve hozzám.

- Mamikának sem mondhatod el, mert tudjuk milyen.

Igaza volt. Hogyha Mamika megtudja, hogy pár héten belül költözöm, akkor egyből anyához fut, hogyha pedig anya megtudja, akkor abból csak a cirkusz lesz. Igaz, ígyis-úgyis megy a balhé, de ha ez kiderül, akkor a hátralévő napjaim még az átlagosnál is rosszabbak lesznek.

Két egymást követő, gyors csippanásra lettünk figyelmesek, először mind a ketten a nappali felé kaptuk a tekintetünk, annak ellenére is hogy a válaszfal miatt semmit sem láttunk. A bátyámra néztem, aki hanyagul vállat vont, minden erejével azon volt, hogy kiszedje a maradék tápiókát a pohara aljából.

Biztosan hazajött valaki, és ahogy ezt kigondoltam az ajtó már nyílt is, amit egy nő sipítása követett, körmök kapartak a padlón, a következő pillanatban pedig már láttam, ahogy a barnás-vöröses szőrkupac felém rohan.

- Monggu! - kiáltottam fel örömömben, és azonnal a földre vetődtem hozzá, így akarata szerint végignyalogathatott ahol csak szeretett volna.

- Kim Kai! - kiabált Sehun, miután halálra rezzent a lábánál szaglászó Jjanggutól.

Ekkor felbukkant Hyunah és Jongin, aki a karjaiban hordozta a társaság egyetlen fehér és nő nemű kutyusát Jjangah-t.

- Oh, sziasztok - illetődött meg Hyunah, ahogy megpillantott engem is a konyhában, majd egy mosolyt küldött felénk. - Kutyát voltunk sétáltatni, ha tudjuk, hogy itt vagytok csatlakozhattatok volna.

- Na, majd legközelebb - ajánlotta Jongin, mire Sehun megforgatta a szemeit. Kuncognom kellett, hát igen, egy hely tele nagyobbnál nagyobb kutyákkal nem neki való volt. - Már értem miért szökött meg olyan hirtelen Hyunie kezéből Monggu, mert itt a kedvenc nagynénje - vonta le a következtetést Jongin hangosan, szélesen vigyorogva, ahogy végignézett rajtam és a legidősebb kutyáján. - Mi a helyzet?

Hogy őszinte legyek, eddig minden szép és jó volt, ugyanis nem jutottam el odáig, hogy azon gondolkodjak, mennyit kell majd együtt látnom téged a barátnőddel, és hányszor kell majd leápolnom a szívemet éjszakánként.

- Minden oké - válaszoltam végül.

Szemeim erősen összeszorítottam, lábaim gyors tempót diktálva rángattam, körmeim minduntalan a sarkuknál lévő vastagabb bőrbe szúrtam, ők pedig minden egyes alkalommal kiestek az apró mélyedésekből. Mérhetetlen pánik futkosott fel-alá a testemen, ahogy a nyakamban lógó biológia vizsgára vártam. Egyedül.

Átnézzem még egyszer? Nem. Megráztam a fejem. Akkor csak összezavarnám magam. Talán az országokat… A vászontáskám után nyúltam, az ujjaim a biosz könyvre csúsztattam, azonban mielőtt kihúztam volna azt a füzetek közül, kirántottam a kezem és a mellkasomhoz szorítottam. Nem! Park Sooyoung, már most hiába veszed elő, amit tudsz azt tudod, amit nem azt nem, nem ez a pár perc fog segíteni. 

Egy női lakkcipő bukkant fel a látóteremben, átlátszó harisnyába bújtatott lábak, sötétkék kosztüm szoknya, szürke kötött mellény. Kim tanárnő. Nyeltem egy nagyot.

- Sooyoung kisasszony - köszöntött játékosan, mire azonnal felpattantam a helyemről. - Hát eljött ez a nap is, sikerült felkészülni? - érdeklődött kedvesen.

- Azt hiszem - habogtam elvékonyult hanggal, mire a biosztanárnő felnevetett.

- Biztosan menni fog - biztatott egy széles mosollyal, mire a Geronimo Stilton mesék szereplőire emlékeztető arca elkerekedett. Elindult a biológia terem felé, mire sebes léptekkel utána indultam. - Az eddigi jegyeid alapján én nem aggódom.

- Bárcsak én se aggódnék - sóhajtottam.

Szerencsére Kim tanárnőnek igaza volt: tényleg feleslegesen paráztam. Legalábbis a feladatsor kitöltését követően teljes nyugalommal hagytam el az iskolát. Úgy éreztem, az ötös a zsebemben van.