4. fejezet

 

- sooyoung -

Távoli, haragos hangok kergetőztek a fülemben, tompán, mintha az egész csak álom lenne. De nem álom volt. Nem éreztem a testemen Sehun végtagjait, kinyújtottam a karom, azonban csak az üres lepedő várta tenyerem érintését. Mennyi lehet az idő? Még mindig teljes sötétség ült a szobán, a redőny csutkáig le volt húzva, hogy a legkisebb fénysugárnak se legyen esélye megzargatni álmomat. A családomnak viszont sikerült. Ellenük nincs megfelelő védelem, anyám ellen legalábbis.

- Menj akkor! Költözz Apádhoz meg ahhoz a riherongy nőjéhez!

A hangok egyre jobban kezdtek kitisztulni, ez anyám volt.

- Azt se tudod miről beszélsz! Mindig kitalálsz valamit a fejedben és azt fújod… Szerinted az volt a tervem, hogy hazajövök és örökké itt maradok?

Sehun csak úgy ordított, magam előtt láttam a homloka közepét átszelő kidulladó ereket.

- Pontosan! Nem hittem volna, hogy ismét magadra hagyod a beteg anyádat!

- Beteg - horkantott a bátyám. - Mindig ezzel jössz, nem tudod elengedni a múltat, a betegséged. Itt egyedül az agyad beteg.

- Az! Ne haragudj, Kislányom, de most nagy butaságot beszélsz már megint. Hát hogy maradna itt? Természetes, hogy el fog költözni.

Hogy mi? Sehun elköltözik?

A csukott szemeim szélén könnycseppek kezdtek lefolyni. Itt hagy… Megint.

Tudtam, biztosra vettem, hogy egyszer újra el fog költözni, hogy nem marad itt velem egy szobában évekig. De nem hittem volna, hogy még a nyár végét sem várja meg. Persze miért is várta volna? Az igazi élet Szöul belvárosában van, nem itt a kertvárosban, nem itt, ahol anyám az agyára megy. Miatta költözött el évekkel ezelőtt is, persze, hogy most se marad.

- Nem tudom, te mit szóltál volna, hogyha én is ezt csinálom, amikor te költöztél el.

Mamika továbbra is bőszen harcolt Sehun oldalán.

- Te nem voltál halálos beteg - jött anyám válasza azonnal.

- Nem, akkor nem. De nem te is elmentél az Apjukkal bulizni fiatalon, amikor annyira beteg voltam hogy hajnalban be kellett vinni a sürgősségire, aztán kiderült hogy vakbélgyulladásom van? Te se vagy ám jobb, Yoo Haeun!

Mamika sírt. Megint. Mindig. Miatta.

- Mondtam már - kezdte kimérten Sehun -, ha nem változol, egyedül maradsz.

- Nektek kéne változtatni! Szégyelljétek magatokat!

Léptek zaja, majd ajtócsapódás. Az én ajtóm csapódása, Sehun visszajött és mérgesen mellém vetette magát.

- Te szégyelld magad! A múltkor is mentem bevásárolni, erre mit hallok a kasszás nőtöl, hogy Sooyoungie fellökött téged. Hát normális vagy-e ilyeneket mondani mindenkinek? Ha igaz lenne se mondanám!

Nem akartam többet hallani, elég volt. Sehun felé fordultam, majd karjaim a dereka köré csúsztattam, és erősen magamhoz öleltem.

- Tényleg Apuékhoz költözöl? - szipogtam halkan.

- Dehogy megyek oda, a macskákhoz? - horkant fel, miközben kirázta a hideg. - Mégcsak hely sincs.

- Igaz. Akkor hova?

- Jonginnal és Markkal veszünk ki egy albérletet.

Jongin, Sehun, Mark és ha már Mark ott van, akkor valószínűleg Hecsi se fogja elhagyni a helyet. Már csak Taemin hiányzott, de ő tökéletesen megvan a barátnőjével, Sunmivel.

Hát igen, az álomcsapat… Mennyivel jobban hangzik, mint Yoo Haeun, életünk adója és megrontója egyszerre.

- Jól hangzik - hazudtam szipogva. Egyszerűen nem tudtam örülni., hiába volt a bátyám, hiába számított ez egy jó dolognak a számára… - Azt hiszem… azt hiszem én most megyek.

Feltápászkodtam Sehunról, aki nagyokat pislogott rám és kérdezgetett, de nem érdekelt. Most először örültem neki, hogy a bátyám velem alszik hetek óta, így kénytelen vagyok pizsiben lenni, mert nem kellett az öltözködéssel foglalkoznom. Kifelé menet megragadtam az ajtó mellet lévő iroasztalomon heverő bérletkártyám, és elhagytam a szobát anélkül, hogy visszanéztem volna. Most az egyszer örültem annak is, hogy még lusta voltam átváltani telefonos bérletre, ugyanis a párnám alatt maradt a telefonom.

Legalább senki nem fog elérni.

A buszmegálló felé Jongin elhajtott mellettem autóval, de nem vett észre. Nem is baj, hogy most nem vagyok otthon, nem kell idegroncsként látnia.

Kim Jiho elszörnyülködve nézett végig rajtam, kezét a formás, pici szája elé kapva, ahogy vizesen, vörös szemekkel, az ezer éves Hannah Montana pizsamámban megjelentem az óriási házuk bejáratában.

- Jó ég! Téged meg mi lelet? - adott hangot értetlenségének.

- Miért van az, hogy amikor látok egy kis fényt az alagút végén, akkor kiderül, hogy csak képzelődöm? - tettem fel a költői kérdésem, miközben sírva a karjaiba vetettem magam.

- Jongin kerek perec megmondta, hogy felejtsd el? - heccelt, egy pillanatra sem abbahagyva hajam simogatását.

- Yah! Kim Jiho!

- Jól van, jól van - mondta immár komolyabb hangnemben. - Gyere, hord el anyukádat mindennek miközben édességet zabálunk.

Jiho végighúzott maga után a nagy előszobán, majd fel a lépcsőn, aztán jobbra, egészen a szobájáig. Mint mindig, most is kupi uralkodott az egész helyiségen, de engem ez sohasem érdekelt. A magazinkivágásra hasonlító belterektől a hideg rázott, sokkal kényelmesebben éreztem magam egy kupis lakásban, ami azt kiáltotta, hogy igen, itt él valaki.

Barátnőm leültetett az ágyára, majd elsietett az említett harapnivalók után, útját lengedezve kísérte a derékig érő, sötétbarna haja.

Kifelé bambultam a nyitott erkélyen: ha innen leugranék, valószínűleg sikertelen lenne a próbálkozásom. Amilyen szerencsém van csak lebénulnék.

- Sooyoung-ah! Sooooooooyoooooung! - Jiho rázogatására tértem vissza a valóságba.

- Sehunnak minden olyan könnyű - kezdtem elfojtott hangon. - Emlékszel, amikor elment Amerikába, Anyám azt mondta, hogy én úgyse mehetek sehova, mert nem voltam elég ügyes, hogy hamarabb szülessek, akárcsak Sehun. Még mindig csak tizenhat vagyok, ha hamarabb születtem volna, vagy ha meg se születek…

- OH SOOYOUNG! - Jiho egy óriásit csapott a combomra, nem tudtam eldönteni, hogy a keze csattanása vagy a kiáltása volt-e hangosabb. - Anyád nem akarna végre Choi Ilhwához költözni? Komolyan, Mamikádnak, neked és Sehunnak is sokkal könnyebb lenne. Amúgyis annyira oda van azért a férfiért.

- Gondolom Ilhwa is rájött már, hogy Anyám csak egy irritáló perszóna hosszútávon. Sehunnak pedig már úgyis mindegy… Jongin, Mark és ő együtt fognak lakást bérelni, én pedig megint hátramaradok.

Újabb könnyek indultak meg lefelé az arcomon, de nekem egy ideje már nem volt erőm letörölni őket. Barátnőm csontos kezei azonban hezitálás nélkül siettek a könnyek elleni csatába.

- Sooyoung-ah, nem maradsz hátra, Sehun nem tenné meg veled mégegyszer. Ráadásul ott lesz neked Harin néni is - hangja lágy volt, nagy, mandula szemeiben bíztató fény csillogott, én pedig elég szörnyű állapotban voltam ahhoz, hogy felhorkanjak.

- Tudod, hogy Mamika nem érti meg, tudod, hogy ő szidhatja, de nekem egy rossz szavam nem lehet, mert az anyámról van szó és lecsittog. Megszoktam már, hogy végül úgyis egyedül vagyok.

Jiho kétoldalam mellett kinyújtotta a lábait, közelebb araszolt, hogy jó szorosan a karjaiba zárhasson.

- Én akár most azonnal összeköltöznék veled, hogyha lettem volna annyira ügyes, mint a bátyád és hamarabb születek - gúnyolódott anyám szavain, ami végre egy kicsit jobb kedvre derített -, de sajnos én olyan csodás voltam, mint te, úgyhogy még várj rám egy kicsit, oké, Sooyoungie?

Bólogatni szerettem volna, de nem ment. Már belehaltam a várakozásba.

Egymást ölelve ültünk, egészen addig, amíg teljesen át nem vették az ő ruhái is a nedvességet. Mind a ketten elmentünk zuhanyozni, kaptam tőle kölcsönbe ruhákat, aztán órákig csak idétlen variety videókat néztünk, miközben édességet zabáltunk. Jiho legjobb barátnő módjára próbálta feldobni a napomat, több-kevesebb sikerrel.

A nap eseményei elég löketet adtak ahhoz, hogy amikor Seolhyun felkeresett sns-en egy esti buli ajánlattal, a magabiztos anti-parti énem meginogjon. Ráadásul Jiho is elkezdett noszogatni, annak ellenére is, hogy őt még erőszakkal se tudtam volna elrángatni magunkkal. Ami talán nem is baj, mert sose szerettem összeereszteni a baráti társaságaim.

Seolhyun eljött értem Jihoékhoz a bátyjával, hogy ne kelljen a tömegközlekedéssel bajlódnom, ezzel még inkább húzni az időt, amiből már nem volt sok, ha el is akartunk készülni időben. Haza semmiképp nem akartam menni, annak ellenére sem, hogy Hannah Montana pizsamában voltam és hogy otthon volt a telefonom.

Seoltól igazi, velejéig hatoló, ítélkező pillantásokat kaptam a pizsamám láttán, megszáradt, úgyhogy visszavettem, pedig tudtam hogy divatimádó barátnőm ki fog térni a hitéből, ha meglát.

- Néztél már ki ennél katasztrófálisabban valaha? - esett nekem csípősen, amint beszálltam a hátsó ülésre.

- Igen, pár órával korábban, amikor csuromvizes is voltam - közöltem gúnyosan. - Szia neked is, Seolhyun-ah, csá Hyunjin.

Előre nyújtózkodtam, hogy öklözzek egyet a kormány mögött ülő Hyunjinnel, aki megajándékozott ezer wattos vigyorával, én pedig egy pillanatra elaléltam. Hát igen, a gének. Vajon ha minket meglátnak Sehunnal is ugyanezt gondolják az emberek? Habár mi fele annyira se vagyunk elbűvölőek, mint Seolhyunék, főleg, hogyha Sehun ki is nyitja a száját.

- Tudod hányszor hívtalak? - hányta a szememre barátnőm. - Legalább százszor, mire a bátyád végre felvette, de bár ne tette volna! Most tényleg, Sehunnak egy komoly kimondott gondolata sincs? - Az emlékre feszülten a hajába túrt, mire elnevettem magam.

- Nem igazán. A lényeg, hogy bejelentkeztem Jiho laptopjáról és láttam hogy írtál.

- Miért húztál hirtelen egy MIA*-t? - váltott át aggódó hangnemre Seolhyun. - Már rég történt ilyen, biztos nyomós oka volt.

- Sehun elköltözik - válaszoltam elfúló hangon, arcomat az ablak felé fordítva, ugyanis éreztem a lehetséges löketét egy újabb sírás hullámnak.

Seolhyun amennyire tudott felém fordult az anyósülésben, majd kezét támogatóan a combomra helyezte. Készült megszólalni, de a bátyja gyorsabb volt.

- Költözz hozzánk, az én szobámban van hely - kínálta fel pajkosan a lehetőséget, mire húga vállon ütötte, jót szórakoztam rajtuk.

- Barom. Sooyoungnak amúgy sem te kellesz - morgott szemét forgatva.

- Bocs, nem mindenki lehet Kim Jongin - motyogta Hyunjin, mire én elkezdtem fulladozni a saját nyálamban, Seolhyun pedig felsikoltott.

- Te ezt honnan tudod?! - találta meg a hangját először Seol. - Kim Hyunjin, ha most nem a volán mögött ülnél, már megragadtam volna a szőke fürtjeid - sziszegte.

- Ne vedd sértésnek Sooyoung, de elég hangosan beszélsz.

- Én mondtam! - csattant fel Seolhyun, miközben a mindentudó arckifejezésével rám nézett. - Hányszor csitítottalak már le? Hm?

- Ez a nap egyre jobb… - motyogtam és a kezeimbe temettem leharcolt fejem.

- Most mi van, ha már nálatok is meghallották? - kezdett el hangosan pánikolni barátnőm.

De nem. Az nem lehetséges. Arról már tudnék, hogyha bárki is tudná otthon.

- Áh - legyintettem -, Mamika már szólt volna róla, Anyám pedig… Hát, ő már biztosan érzelmileg zsarolna vele, ahogy minden mással is, amivel csak tud, szóval ő ezerszázalék, hogy nem tudja.

Miután megérkeztünk Seolhyun rögtön elkezdett ruhák után kutatni. Nem ért meglepetésként, hogy valami eszméletlenül szexi ruhát akart rám adni és magassarkút, de én mind a kettőt elutasítottam. Végül egy magas derekú, szűk farmerszoknyát választottunk hozzávaló övvel és bő, fehér pólóval, amit be tudtam tűrni. Szerencsére a lábamra is találtunk egy piros és fehér színekben pompázó sportcipőt, amiben komfortosan tudtam érezni magam.

A sminkkel nem foglalkoztam, nem is értettem hozzá, ráadásul kényelmetlen is volt, hogy nem dörzsölhettem meg az arcom amikor csak akarom. Viszont a rúzs kivételnek számított, mindig is szerettem a szám és szerettem kiemelni élénk színekkel, így a vörös rúzs most sem maradhatott el.

Seol természetesen ennek az ellentéte volt, neki kellett minden, ami smink és értette is a dolgát. Amíg a varázslatot végezte, végig arról áradozott, hogy mennyire jó lesz, hogy végre találkozom Junhonggal is - a gördeszkás sráccal, akivel pár hete találkozott, aztán végül össze is jöttek. Igazából már én is vártam a találkozást, ugyanis ha csak a fele igaz a halottaknak, akkor biztos jó arc lehet.

A szórakozóhelyre este tíz óra környékén érkeztünk meg, hála az égnek senki nem kötött bele a társaság egy részénél lévő, egyébként hamis személyi igazolványokba, így zökkenőmentesen jutottunk át a biztonságiőrökön. A hely nem volt egetverően nagy, viszont annál hangulatosabb volt. Naturális színek uralkodtak, a padló világos fa burkolat volt, a falakon pedig különböző farácsok lógtak lefelé mögöttük növényekkel és neonfénnyel, néhol tükrökkel. Elkerítve kisebb fák is voltak itt-ott elszórva. Tekintetemmel végigkövettem a hely minden látható szegletét, egyből beleszerettem.

Végül elég sokan lettünk, ugyanis Hyunjin is betársult pár haverjával, plusz Seolhyun barátja is hozott magával társaságot. Nem haboztunk, azonnal megindultunk a kivilágított lépcső irányába, hogy helyet foglaljunk a társalgós résznek kialakított galérián lévő színes párnás, kék kanapékon.

Megtörtént az illedelmes bemutatkozás mindenki között, majd bele is csaptunk a lecsóba, ugyanis valaki anélkül hogy leült volna, kikérte az első kört. Szerencsére az alkoholnak hála és a jó társaságnak hamar túlléptünk a sablonos beszélgetéseken, viszont továbbra sem merészkedtünk le az alattunk elterülő tánctérre.

- De most tényleg, eszméletlen hosszúak a lábaid! - hűledeztem Junhongnak már vagy ötvenedjére. Ekkora már túl voltam több italon, és egy kellemetlen hányáson is.

- Na, jó, szeretnéd, hogy megmutassam neked mit tudnak ezek a lábak? - kérdezte, miközben előre nyújtotta egyik lábát és csábosan végighúzta rajta a kezét, idétlenül szexi arckifejezéssel.

Mondanom sem kell mindenkinek vége lett, az egész társaság hangosan nevetett.

- Gyerünk! - csaptam össze a tenyerem izgatottan.

A mellettem lévő Jongup fohászkodva fordult az ég felé, összeérintett tenyerekkel.

- Istenem, kérlek, csak most segíts meg!

Junhong utasított, hogy vegyem elő a telefonom, hogy tudja kamerázni, mire felvilágosítottam, hogy nincs nálam, így végül Seolhyun telefonjával vettem a kis akciót.

Arra számítottam, hogy táncolni fog, de legnagyobb meglepetésemre hátrált pár métert, majd akár egy igazi díva megindult felénk, a saját kifutójává varázsolva az egész helyet. A nevetésünk az eddiginél is hangosabb volt. Ezt csak még jobban űberelte, amikor Junhong elkezdett lehetetlen pozíciókban pózolgatni, majd Seolhyunt is oda hívta és ketten folytatták. Végül egy rögtönzött portfólió fényképezést tartottunk, amikor felpattantam a helyemről, majd elkezdtem jobbnál jobb szögeket keresni a képekhez.

Már izgatott, ködös szemekkel figyeltem az érkező shishát, amikor is a pincér mögött feltűnt egy a közeledő vízipipánál sokkal érdekesebb valami, vagyis inkább valaki. Gondolkodás nélkül pattantam fel és trappoltam le a széles lépcsőn, az öröm sikeresen felülmúlta a rosszullétet, így esés nélkül jutottam le a földszintre. Útközbe kiszúrtam, hogy nem csak Haechan és valakik vannak itt, hanem Jongin is.

- Hecsi!

Boldogan vetettem magam a meglepődött Haechan karjaiba, aki nem habozott jó szorosan magához húzni.

- MiniOh, hát te? - kérdezte meglepődve, miközben eltolt magától.

Nem csak Jongin volt itt, hanem Taemin és Mark is, azonban Sehun hiányzott.

- Muszáj volt kiszellőztetnem a fejem - válaszoltam és már mentem is volna át Jongin karjaiba, aki hátrált egy lépést, ezzel egyidőben pedig rám jött a hányinger. Nem tudnám megmondani, hogy Jongin távolságtartása, vagy a hirtelen kővédermedésem okozta-e. Az is lehet hogy mindkettő.

Ez... most tényleg megtörtént?

- Te most csak szórakozol, ugye? - szűrte a fogai között Jongin, a szemei szikrát szórtak.

Még sohasem volt rám mérges. Soha. Mit kellene most csinálnom?

- Mármint? - suttogtam, ugyanis nem voltam benne biztos, hogy meg merjek-e szólalni.

Atyám! Nem akarok rosszban lenni vele.

- Te itt iszogatsz halál nyugodtan, miközben a bátyád otthon ül és halálra aggódja magát, mert fogalma sincs, hogy mégis hol a fészkes fenében vagy? - fejtette ki bővebben, miközben megragadta a csuklómat.

- Álj, álj, álj! - kezdtem, ugyanis Jongin elérte, hogy már egyáltalán ne érdekeljen mit gondol rólam. - Most komolyan Sehunt kéne sajnálnom? - kérdeztem szárazon. - Sehunt, aki amúgyis nemsokára elköltözik és az lesz az utolsó dolog, ami majd eszébe jut, hogy én hol vagyok? Aki nem fogja már tudni úgyse, hogy mikor mit csinálok, mert megint magamra hagy Anyánkkal?!

Éreztem, hogy a szemem egyre nedvesebb lesz, a hangom pedig egyre hangosabb, már-már kiabáltam. Mindig is heves vérmérsékletű voltam, ezért ha felidegesítenek vagy veszekedés van, akkor csak még hangosabb vagyok, mint alaphelyzetbe. Kösz a géneket, Apa… Ráadásul ittam is.

Haechan vigasztalóan átölelt az egyik karjával, amiért végtelenül hálás voltam.

- Te ezt még nem értheted - közölte Jongin szigorúan, ezzel pedig sikerült még jobban felhúznia -, nem vagy tisztában azzal, hogy mik folynak a háttérben, hogy Sehun mit meg nem tesz ért-

- Hagyjuk már! - csattantam fel, megszakítva őt.

- Oh Sooyoung! - mondta Jongin pár fokkal erősebb hangvételben, egy kő szilárdságával. - Úgy látom, a koroddal együtt a nagy szád is tovább nőtt - jegyezte meg, azonban most ott bujkált a szeme sarkában egy csepp játékosság, párban a szája szegletében lévő mosollyal.

- Oké, azt hiszem ebből most elég lesz - törte meg a feszültséget Taemin lágy hangja, ahogy közénk állt, és eltávolította Jongin meleg tenyerét a csuklómról.

- Minden oké?

Seolhyun hangja ütötte meg a fülem, majd megéreztem az érintését is a vállamon, ahogy maga felé fordított.

- Igen, csak Jongin szerint nem kellene itt lennem - vázoltam fel röviden a helyzetet az említettre sandítva, aki Markkal és Taeminnel diskurált valamit. - És nem azért, mert kiskorú vagyok.

- Az meg a másik, úgyhogy most hazamegyünk - jelentette ki, majd megragadta a karomat, de szinte rögtön el is engedte azt. - A cuccaid - motyogta és a galéria felé biccentett.

Eszem ágában nem volt hazamenni. Alapból mennyire gáz már, hogy a tesóm haverja visz haza egy buliból, mert szerinte rossz kislány voltam és otthon kellene ülnöm? Egyszer akarom jól érezni magam, aztán akkor is ez történik.

Már épp szólásra nyitottam volna a számat, amikor Seolhyun jelzett, hogy menjünk fel, így végül ellenkezés nélkül követtem. 

- Nem akarok hazamenni - közöltem vele dacosan, amint hallótávolságon kívülre értünk.

- Tudom, de tekints erre úgy, mint egy lehetőségre, hogy kettesben legyél Jonginnal - vázolta fel a tervet egy jelentőségteljes pillantással. - Tudod, megbeszéltük, hogy okosan kell forgatni a kártyákat.

Seolhyun egy nagyot kacsintott, még a száját is kitátotta hozzá, amin akaratlanul is felnevettem.

Igaza volt, így végül összeszedtem a cucciam, elköszöntem mindenkitől, a bátyám haverjaitól is, majd egy elégedett Jonginnal az oldalamon távoztam.

Minél távolabb kerültünk a Rivától, Jongin teste annál jobban lazult el, már a tekintetében sem láttam azt a vihart, amit odabent. Egyszer csak megálltunk, nyomkodni kezdte a telefonját, majd fel s alá sétálgatott, akár egy szurikáta forgatta jóképű arcát. Míg ő feltehetően taxit keresett, addig én azzal voltam elfoglalva, hogy visszatartsam a hányást, és hogy ne csöppenjen el a nyálam a látványára.

Fekete, farmer térdnadrág volt rajta és egy kék-fekete kockás ing, aminek a felső három gombja szabadon garázdálkodott. Vajon a mellkasát vagy a fenekét tudnám úgy megfogni, hogy egyszerűbb legyen véletlennek beállítani?

- Itt a taxi, úgyhogy szállj be, ahelyett, hogy a fenekem bámulod - utasított, miközben karjával átölelve az autó felé terelt.

A szemeim nagyra kerekedtek, már nyitva volt a szám, hogy magyarázkodhassak, de megállította a makogásom.

- Oké, oké, csak ülj be.

Beszálltam középre, nagy meglepetésemre Jongin nem az anyósülésre, hanem hátra ült be mellém. Eszem ágában sem volt arrébb menni az ablakhoz, inkább kiélveztem a közelségét.

Nem voltam jól. Legalábbis a gyomrom nagyon nem volt jól. Ásítozni kezdtem, hogy elmúljon a hányingerem, ami az elején be is jött, de egyre kevésbé volt hatásos. Éreztem, ahogy az este alatt elfogyasztott ételek és italok megindulnak felfelé, elérik a torkom, majd visszacsúsznak.

- Jongin… - susmogtam, miközben megböktem a vállát. Kérdő szemekkel pillantott le rám, így folytattam. - Hánynom kell.

- Dehogy kell - vágta rá. - Látom, hogy semmi bajod.

- Nem érted, attól, hogy fejben itt vagyok a gyomrom nem bírja. Már hánytam egyszer, azt hittem nem fog kelleni megint, de kell.

- Hogyha tényleg hánynia kell a hölgynek, kénytelen leszek itt kitenni önöket.

A sofőr hangjára mind a ketten megrezzentünk. Pedig direkt halkan beszéltem, legalábbis magamhoz képest. Jongin a tükörbe pillantott, amiben a középkorú férfi szúrós szemekkel figyelt minket. Jongin kissé meghajolt, jelezve hogy vette az adást.

- Nagy lány vagy, tartsd vissza - utasított élesen. - Amúgyis, mindjárt ott vagyunk.

Nem sok idő telt el, öklendezni kezdtem, a következő pillanatban pedig már a járda mellett álltunk az autóval. Kikászálódtunk, miközben Jongin elővette a telefonját, hogy tudjon fizetni.

- Sajnálom uram. - Mélyen meghajolt. - Nem hittem volna, hogy ennyire ramatyul van… - magyarázkodott a feje hátulját vakargatva.

Alig vártam, hogy tovább álljon a taxis, és végre nyugodtan megtegyem, amit meg kell tennem.

- Előfordul, de tényleg nem vihetem önöket tovább. Mindenkinek jobb, ha nem a kocsiban történik meg. - Elővette a terminált, Jongin oda érintette a telefont, aztán már szállt is vissza az autóba. - Már csak néhány utca, de azért vigyázzon a barátnőjére.

Jongin épp válaszolt volna, amikor nem bírtam tovább, az alkohol csak úgy zúdult kifelé. Már nem láttam a taxit, egyedül a betont és az undormányt, ami nekem hála szétterült rajta.

A térdeimen támaszkodtam, nem bírtam az arcomba hulló hajam után nyúlni. Jongin hosszú ujjait éreztem meg az arcom két oldalán, miközben hátrafogta a hajtincseim, épp mielőtt jött a következő hullám.

- Ránézésre azt mondtam volna, még bírsz pár felest - szórakozott hangosan nyomoromon, ahogy hazafelé sétáltunk.

- Ez annak az átka, hogy a gyomrom nem bírja… De agyban meg teljesen itt vagyok, pedig mit meg nem adnék, ha erre nem kéne holnap emlékeznem - sóhajtottam lemondóan, miközben ujjaim az immár összefogott hajamba vezettem. - Bár az egész életem elfelejteném.

- Naaa - húzta el az a betűt, megállt, kifürkészhetetlen tekintettel nézett. Hogy mit láttam benne? Magam sem tudom… Egy biztos, semmi pozitívat. - Csöppsé-

Már megint ez a becenév.

- Nem akarok hazamenni - vágtam közbe.

- Tudom.

Csendben ballagtunk egymás mellett, már csak pár sarokra voltunk. A vállaink néha összeértek, de egyikünk se lépett távolabb.

- Miért… - hezitált, mire biztatóan néztem rá és egy halk hümögéssel jeleztem, hogy mondja csak. - Tudom, hogy Anyud nem egy tündér, de ott van Mamika is, akkor mégis miért utálsz ennyire ott lenni?

- Ez - mély levegőt vettem. Túlságosan elfáradtam a mai nap. Hiába Kim Jonginról volt szó, most még vele sem akartam beszélni. - Bonyolult, és ma már eleget sírtam.

Nem válaszolt, egyszerűen megragadta a tenyerem, majd gyengéden magához húzott. Arcom azonnal lentebb hajtottam, hogy valamennyire csupasz mellkasához érjen, így az álla épp a fejem búbját súrolta. Az ölelése forró volt, mint mindig, valami mégis más volt, sokkal mélyebbre elért.

Egy kis időre nem csak a testével, a lelkével is magához zárt.

*MIA - Missing In Action (Katonai kifejezés arra, ha valaki eltűnik bevetés közben. Köznyelvben akkor használják, hogy ha valaki hirtelen eltűnik, nem ír vissza, nem elérhető x ideig.)