A lényeg a lényeg, itt egy kis Jongin & Sooyoung recharge meg egy kis Yoyo meg egy kis Hecsi for y'all.
- sooyoung -
Két hét. Igen, nagyjából két hét telt el azóta, hogy beköltöztem a fiúk főhadiszállására. Ki tudom jelenteni, hogy ez idő alatt rengeteg minden történt, és az idióták között nem nagyon volt lehetőségem arra, hogy unatkozzam.
Ami pedig még ennél is jobb az az, hogy szeretek itt lenni. Egyre jobban élvezem a helyzetet, hogy minden napra jut valami agyament beszólás vagy ötlet, amin mindenki egy jót nevet, vagy éppen fogja a fejét.
Az elmúlt napokban azt is sikerült megszoknom, hogy három fiúval élek együtt. Alkalmazkodom. Igen, sajnos én, mivel a hímnemű egyedek egyértelmű és nagy fölényben vannak hozzám képest. Ez az alkalmazkodás pedig azt takarja, hogy próbálok nem kiakadni azon, amit a fiúk csinálnak, vagy épp nem csinálnak - sajnálatos módon ez a gyakoribb -, és tolerálom minden egyes cselekedetüket, ami nem mindig sikerül. Oh, és nem szaladgálok meztelenül.
Két hét. Ennyi jutott nekem, ennyit kaptam abból az időből, amikor az anyámat teljesen, kétszáz százalékosan ki tudtam törölni a fejemből. Még csak eszembe sem jutott - egy pillanatra sem. Mintha jött volna egy tündér, aki az apukám volt, tütüben, csillogó szárnyakkal, meg idétlen dísszel a fején, lendített egyet a pálcájával és puff, anyám köddé vált.
Nyugalom, nevetés, szeretet, boldogság. Ezek a szavak váltak a mindennapjaimmá. Én pedig vígan lubickoltam a pozitív érzésekben.
Egészen a pillanatig, amikor megcsörrent a telefonom, és anya neve jelent meg a képernyőn. A csörgés hangosabb és irritálóbb volt, mint általában, fájdalmasan nyögve vetettem magam hátra a forgószékben, a lendülettől egy pár pillanatra hintázni kezdett a háttámla. Kezembe temettem az arcomat, hosszú hezitálás után végül megállítottam a gépen futó simset, és felvettem a telefont.
- Szia, anya - nyögtem lemondóan.
- Szia, minden oké? - érdeklődött azonnal, hangja sértette a fülem. - Milyen a fiúkkal?
Jól van, talán annyira nem lesz szörnyű, talán a távolság jót tett, és végre lesz egy normális beszélgetésünk.
- Igen, már berendezkedtem, jól érzem maga-
- Akkor jó, legalább az egyikünk - vágott közbe, végig se hallgatva a mondandómat. - Tudod nekem min kellett átmennem ebben a két hétben? Hát hogy is tudnád...
Anya belekezdett az önsajnáltatásba, én pedig csendben hallgattam a történeteit arról, hogy a kitalált bajaival, hogy nem tudnak mit kezdeni az orvosok, majd arról, hogy amikor rákos volt, milyen kevesen voltak vele kedvesek, aztán az ezeréves történeteit, amiket már rég maga mögött kellett volna hagynia, és amikből már az egész családnak elege volt, mert nem telt el úgy egy nap, hogy ne hozta volna fel.
- És aztán Ilhwa elvitt engem sétálni az egyik erdőbe, de hát nem sok kellett, már olyan fáradt voltam, hogy alig bírtam lépdelni, úgyhogy el kellett mennie a kocsiért, aztán a lehető legközelebb parkolni hozzám. - Miért van az, hogy mindegyik sztorija csak a panaszkodásából áll? - Ezalatt a gyerekeim persze nem kerestek igazán, az én legutálatosabb gyerekem egyszer sem, a legkedvencebb gyerekem is csak egyszer-kétszer válaszolt nekem az üzeneteimre.
- Anya, velem beszélsz - világosítottam fel, hátha elfelejtette, hogy épp azzal kommunikál, akit a legutálatosabb gyerekeként emleget. Nem mintha jobb lenne, ha másnak illet így akármikor.
- Tudom, tudom. Mikor hívsz majd meg végre a lakásodba?
- Ez nem az én lakásom - ujjammal az orrom ívét kezdtem dörzsölni. - Nem szeretném, hogy ide gyere.
- Ez mégis mit jelentsen? - Hallottam, hogy élesen a levegő után kap.
- Majd ha megyünk Mamikához, akkor úgyis ott leszel.
- Tudod mit? Engem nem is érdekel a te ocsmány, undorító lakásod! De te se merd idetolni a képed!
- Nem az én lakásom! - kiabáltam, ahogy elvesztettem a türelmemet. - Mi jogon mondasz ilyet, hogy ocsmány és undorító? Nem is tudsz semmit és itt fújod a hülyeséged! Az meg, hogy ne toljam oda a képem?! Mi jogon?! Te mi jogon tiltod meg hogy MAMIKÁNAK A PORTÁJÁRA LÉPJEK?!
- Ez az én egyhatod tulajdonú házam, azt csinálok és mondok, amit akarok! - sipította, a kellemetlen hangra összeszorítottam a szemeim.
- Akkor mondj és csinálj, amit akarsz, EGYEDÜL!
Lecsaptam a telefont, hintázni és idegesen tépni kezdtem a hajam, miközben a lábaimat felhúztam a mellkasomhoz.
Utá- Nem. Nem. Nem szabad. Nem utálom, nem utálom. Ő az anyám, nem utálom. Nem utálhatom. Csak haragszom. Csak ideges vagyok. Ő az anyám.
Kopogást hallottam, majd egy gyenge igent eresztettem meg, mire résnyire kinyílt az ajtóm, a kis lyukon pedig Jongin aggódó tekintete pásztázott végig. Úgy mutathattam, mint egy őrült a diliházban, ahogy ráemeltem könnyes, valószínúleg vérben úszó tekintetem. Szipogtam egyet, erre azonnal kitárta az ajtót, leguggolt mellém és maga felé fordította a széket. Egyik kezét a karfán tartotta, a másikat meztelen lábfejemre simította. Utálok zokniban lenni, ezért pedig hálát adtam magamban, ugyanis így a bőrömön érezhettem Jongin meleg, nyugtató érintését.
Szegény, itt van a szobája az enyémmel szemben, és kénytelen volt végighallgatni az ordítozásom az anyámmal. Egy pillanatra jobban sajnáltam őt, mint saját magam, közben pedig reménykedtem, hogy Hyunah nincs itt. Nem akarom, hogy tudja, mennyire szar a családi helyzetem.
- Csöppség - kezdte lágyan. - Nincs itt. Messze van, ne hagyd, hogy itt is elérjen.
A szemeiben az étcsokoládé, mintha megolvadt volna, selymes fondü köszönt vissza, ami kezdett teljesen beborítani. Ez a tekintet elég erős volt ahhoz, hogy a könnyeim fejvesztve meneküljenek vissza oda, ahonnan jöttek.
Bólintottam néhány aprót, letöröltem azt a három könnycseppet, aminek még az elején sikerült megszöknie, mire elégedetten elmosolyodott.
- Így kell ezt. - Egy büszke bólintás után felállt és megsimogatta a fejem hátulját. - Na ne! - hüledezett, aztán hirtelen a képernyőn lévő férfi simre mutatott. - Az én vagyok?
Gyorsan az egér után kaptam, és átváltottam a kisgyerek karakteremre, magamra nem válthattam. Hogyha nem ez életem legcikibb helyzete, akkor fogalmam sincs mi lesz az.
- Dehogy! - vágtam rá hevesen, majd erőltetett nevetésbe kezdtem. - Már hogy lennél te! Te csak szeretnéd, hogy te legyél.
Ha! Uno visszafordító kártya, szép húzás tőlem. Kár, hogy ez nem uno játék volt.
- A bőre és az arcformája tiszta kocka, vagy a fene se tudja milyen volt, mint az enyém, és akkora szája volt, látod - Jongin egy másodperc alatt tolta arcát az enyémbe, és a cukorka ajkára mutatott -, csak az én szám lehet olyan.
Az ajtó kivágódott, Jongin elrántotta magát, a bátyám erre kuncogva sétált mellém, a kezét pedig a székem támlájára tette. Miután jól végigmérte a laptopom képernyőjét - amit mindig megcsinál... Nem tudom, azt hiszi, hogy valami pornó oldalt nézek vagy mi? -, elkezdte a mondanivalóját.
- Itthon alszol ma? - Rettentően lágy hangsúllyal kérdezte, hátha azt mondom rá, hogy: nem Sehun, nem alszok itthon.
Meglepett a kérdése. A két hét alatt most először jött ide és kérdezte meg, hogy itthon alszom-e. Vajon mit akarhat?
- Te sírtál?
- Igen Sehun, sírtam, és igen, itthon alszom - fordultam felé a székkel. Jongin ledobta magát a szürke kanapéra, az egyik díszpárnát kezdte gyöntölni. - Miért, nem kellene?
- A sírást majd kettesben megbeszéljük - kötötte ki szigorúan, majd ellágyult az arca, ahogy folytatta. - És nem azt mondom, hogy nem kellene, hanem hogy nem szükséges itthon aludnod. Hogyha szeretnéd, aludhatsz máshol - vezette fel úgy, hogy úgy tűnjön nem is ő akarja, hogy elmenjek, hanem én. Utálatos egy szokása ez.
- Itthon alszom. Miért akarsz elküldeni? - néztem rá szigorú, kérdő tekintettel.
- Ma lesz Chanyeol születésnapja, jönnek át egy páran, és gondoltam mivel nem a kedvenced Channie, ezért elküldelek... - magyarázta, viszont nem a teljes igazságot.
Csak ezért nem akarna elküldeni. Ráadásul úgy hangzik, mintha én abszolút nem tudnám elviselni a jelenlétét, ez pedig nem így van, sőt alig ismerem, mert sose szokott velük bandázni. Lenyűgöző, hogy néha kiket össze nem tudnak szedni, biztos Baekhyun keze van a dologban.
Továbbra is csak hallgattam, miközben őt figyeltem. Jelzés hogy nyögje ki a lényeget.
- Meg lehet, jól jött volna a szobád.
- Miért jött volna nektek jó-
A hideg is kirázott, ahogy leesett, mire céloz. Jongin nagy hahotázásba kezdett, abban a tipikus magas hangsávban, amitől mindig kész leszek, miközben fenékbe rúgta a bátyám.
- Yah! Sehun-ah - szidta meg, továbbra is nevetve.
- Úr isten! Fúj, soha. Értetted, Sehun, SOHA! Az én ágyamban soha! S-O-H-A, soha! SENKI! – artikuláltam, amennyire csak képességeim engedték, kezemmel pedig bőszen formáltam a tiltás jeleit.
- Senki? – tetette a csodálkozását - Akkor még te sem?
- Oh Sehun! - kiálttottunk fel egyszerre Jonginnal, mire mindannyian elveszítettük az önkontrollt, a röhögés átjárta az egész szobát.
Nem bírtam ki, hogy ne nevessek, valahol mégis morcos voltam. A bátyám ilyenekkel tud a legjobban kiakasztani... Mikor mondok valamit, valami fontosat, és abból egyáltalán nem a lényeget szűri le, hanem még visszakérdez olyanra, amire én nem is gondoltam. Neki valahogy mégis ez jön le az egészből. Ez az én ágyam, még szép, hogy nekem szabad!
Khm... Jongin... khm... Persze neki is csak szigorúan velem.
- Fhuuuuu! Menjél innen! - füstölögtem, miközben indulatosan az ajtó felé mutogattam.
Sehun röhögve megindult kifelé, azonban az ajtóból visszanézett: - Mikor is volt utoljára kimosva az ágyneműd?
Puff! A kezembe kapott vezeték nélküli egér az ajtónak csapódott. Felpattantam, majd elkezdtem felszedegetni a darabkákat, közben pedig hallottam, ahogy a szemét bátyám jókedvűen meséli az előbbi jelenetet Marknak és Haechannak. Magam előtt pedig láttam azt az idegesítő sátáni mosolyát, amit minden egyes alkalommal megcsillogtat, amikor velem szórakozik.
- Én is mentem, szia! - mozgatta meg férfias ujjait előttem Jongin, majd kislisszolt a szobából.
Legalább hozzá nem kell hozzávágni semmit. Habár egyszer a szívem szívesen megküldeném felé, olyan erősen, hogy az övében kössön ki.
Kár, hogy nem tudok célozni…
Miután sikeresen összeraktam az egeret, azonnal elkezdtem leszedni az ágyneműm. Tudom, hogy a bátyám csak szórakozott velem, de sosem lehet tudni. Lehet, tényleg csinálták már az ágyamban - amit igenis valószínűnek tartok -, és úgy volt vele, hogy megemlíti nekem, és majd én eldöntöm, hogy elhiszem-e vagy csak viccnek titulálom. Hát elhittem, mert nem akarok kockáztatni. Igaz, már régóta használom, de mostantól nem tudnék nyugodtan lefeküdni aludni, hiszen mindig ott lenne a gondolat a fejemben, és nem hagyna nyugodni. Ez pedig nem fog megtörténni, ha rajtam múlik.
- Mit csinálsz? - Seolhyun értetlen hangja csengett fel.
Épp a földön ülve, a lepedőm próbáltam betuszkolni a mosógépbe a többi darab mellé, amikor kinyílt az ajtó, és a barátnőm jelent meg.
- Mit keresel itt? - lepődtem meg.
- Én kérdeztem előbb - nézett rám kihívóan, mire megforgattam a szemeimet.
- Gyerekes... Épp próbálom használhatóvá varázsolni az ágyneműm, ugyanis lehetségesnek tartom, hogy közösülés áldozata lett. NEM miattam - tettem gyorsan hozzá az utolsó mondatot, amikor Seol undort kifejező arca átváltott lesokkoltra. Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a száját, mire felnevettem. - El se hiszem, hogy tényleg azt hitted miattam. Egyáltalán ki lett volna a partner?
- Csak egy pillanatra - emelte fel a mutató ujját. - Nem is tudom, talán Kai.
- Ezt még te sem hiszed el.
- Nem, tényleg nem - látta be, utána pedig helyet foglalt a kád szélén. - Jössz velünk bandázni? Aztán nálunk aludhatnál, Zelo is és az egyik haverja is ott alszik, sose lehet tudni ki csavarja el a fejed Kai irányából.
- Bocsi, de már elígérkeztem Jihonak. Bowlingozni megyünk, jön Yunhyeong és Junhoe is. - Miután beledobtam a tide pods-ot, bezártam a mosógép ajtaját, beleöntöttem az öblítőt a kis tartájba, aztán elindítottam a programot. Nagy sóhajtás közepette feltápászkodtam. - Csak ezért átjöttél?
- Unatkoztam - vont vállat hetykén, mire felnevettem. - A Yunhyeong sráccal mi a helyzet?
- M-mi lenne? - makogtam zavartan. Miért kell engem mindig a férfi ügyekkel bombáznia mindenkinek? Miért nem szerethetem egyszerűen Jongint és kész?
- Hoppá! - Mutatóujját azonnal rámszegezte, szemei megteltek izgatottsággal, amit én eléggé túlzásnak tekintettem. - Szóval van valami!
- Nincs, csak… - a földre vetettem magam, mire Seol a mosógép szélének dőlt. - Bírom, de tényleg, és próbálkozik és jó érzés, de…
- De Jongin - mondta ki helyettem a szemét forgatva, elváltoztatott hanggal, mire a lábába ütöttem. - Lehetőséget se hagysz a szívednek, hogy boldog legyen.
- Ez nem igaz! - tiltakoztam hevesen.
- Voltatok már ketten akárhol?
- Nem.
- Erről beszélek! - Seolhyun a combjaira csapott.
Egy rövid csatározás után arról, hogy miért nem leszek soha boldog kapcsolatban, és miért nem hagyom, hogy egy srác végre örömet okozzon és elterelje a gondolataim anyámról, Seolhyun már úton is volt hazafelé. Tudtam, hogy részben igaza van, de mégse tudtam ellene tenni semmit. Próbálom irányítani az érzelmeim, de egyszerűen képtelenség. Én is azt szeretném, hogy boldog párkapcsolatom legyen, de ne akárkivel, hanem Jonginnal.
Jihoval a játékterem felé sétáltunk, hogy majd ott találkozzunk a két jómadárral. A járdaszegély tetején egyensúlyoztam, miközben igyekeztem minél többet magamba szívni a városrészt kivilágító fények melegségéből. Jiho leplezett izgatottsággal sétált mellettem, kisujját az enyémbe fonva, miközben feszt azt hajkurázta, hogy nem kerülhet kettesbe Junhoe-vel. Persze én tudtam, hogy igazából mindennél jobban szeretne vele kettesben lenni.
A bowlingozás során kiderült, hogy Yunhyeong nem csak kinézetre adja vissza Jaehyun kisugárzását, hanem a sportban is éppen annyira jó, nem úgy, mint én. Így alakult, hogy az este folyamán többször is igyekezett segíteni a hiányosságaimon, nem egyszer kerülve közel hozzám, miközben magyarázott a helyes testtartásról és golyó hajításról. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem váltott ki belőlem semmilyen érzelmet a közelsége. Yunhyeong túlságosan boyfriend material ahhoz, hogy közömbös tudjak maradni.
Pár órával később már a közeli karaoke bárba tartottunk. Azt hinné az ember, hogy a művészetis énekórák után, pláne a két srácnak, akik éneken vannak, már nincs kedve karaokézni, de ez nem így van. Olyan hévvel és energiával robbantottuk fel a termet, hogy még saját magunkat is megleptük.
- “Célt keresve… Mind elveszett csillagok lennénk, kik igyekeznek fényt hozni a sötétségbe?”* - Yunhyeong lelke töltötte meg a szobát, ahogy kiengedte a hangokat vaskos ajkain keresztül.
Átengedtem magam a melankolikus dallamnak, nem foglalkozva tovább a ténnyel, hogy Jiho és Junhoe eltűntek. Adam Levine sorai egyre csak elöntötték az elmém, hiába ellenkeztem, a súlyok, amiket mindig próbáltam otthon hagyni, lassan megjelentek a vállamon.
- Tökéletes lennél gyakornoknak - hüledeztem, ahogy vége lett a dalnak, minden porcikámmal arra koncentrálva, hogy ne lássa, épp elgyengültem.
Leült mellém a kanapéra, hátravetette magát, majd a kezét összekulcsolta a tarkója mögött.
- Az élettervem fő részét képezi, hogy valamelyik entertainment is így gondolja - válaszolta magabiztos mosollyal az arcán. Arckifejezése, a hangsúlya biztosított arról, hogy kész terve van, minden akadályra egy megoldással. Nem csak b hanem c, sőt az ábécé összes betűjéhez vannak ötletei. Egy pillanatra sem kételkedtem benne, hogy sikerülni fog neki - mert ő volt Song Yunhyeong. - És neked, Oh Sooyoung, mi az életcélod?
Kérdése váratlanul ért, egy pillanatra eluralkodott rajtam a pánik, aminek az elveszettség szélsebesen vette át a helyét. Nem élni… Bár ez nem egy megfelelő válasz egy ilyen szituációban, viszont a tény, hogy nincs álmom, amit kergethetnék, csak még jobban erősítette bennem a nemlét utáni vágyakozást.
Vagy lehetnék olyan, mint Sakura a Narutoban, nekem nem mi, hanem ki az álmom… De őt nem árulhatom el.
- Tudod, néha, amikor másokat nézek, egyszerűen elönt az irigység. Amikor látom, hogy Jongin magára talál a táncban, vagy te most az éneklésben. Én semmiben nem vagyok annyira biztos, hogy az egész jelenem arra tegyem fel, hogy jövőm legyen belőle. Aztán telnek majd az évek, én pedig ugyanolyan elveszetten fogok keringeni, sajnálkozva, hogy: “Ha akkor elkezdtem volna, akkor most...”.
Miközben azon gondolkodva szenvedek, hogy mennyivel könnyebb lenne csak meghalni, ahelyett, hogy a semmiért harcolok. Ez pedig csak még mélyebbre húz.
- Hű, most nagyon beengedtél - viccelődött meglökve a vállam, ami engem is jobb kedvre derített. Tényleg megnyíltam neki, hezitálás nélkül, mégha nem is teljesen. Seolhyun és Jiho nem panaszkodhat. - Én szeretem ha vannak terveink, a dolgok pedig pont úgy alakulnak, de ez nem mindig jó. Néha csak hagynod kell, hogy az élet hullámai felkapjanak, aztán lehet hogy hónapokig vagy évtizedekig hánykolódni fogsz, mire megérkezel egy szigetre. Viszont az a sziget olyan lesz, amiért minden megérte. Aztán rájössz, hogy baszki, ez a hánykolódás igazából tök jó kis hullámzás volt, amit te egy matracon fekve élveztél.
- Mojitoval a kezemben? - húzogattam a szemöldököm játékosan, mire Yunhyeong heves bólogatásba kezdett.
- Mojitoval a kezedben!
- Basszus! - Csalódottságot színlelve a combomra csaptam. - Kár, hogy nem szeretem az alkoholt.
Együtt nevettünk, aztán Yunhyeong arca megkomolyodott.
- De az életünk, a te hullámaid is, egy óriási, felsőbb entitás tervének a része, ez pedig megnyugtat - jelentette ki, miközben előre dőlt. - Biztosra veszem, hogy a te történetednek is boldog vége lesz. - A szemei majdhogynem eltűntek, ahogy az ajkai szívvé formálódtak, de így is láttam benne, hogy ő tényleg elhiszi, nekem boldog életem lesz.
A szívem egy nagyot dobbant.
Szellemi szinten teljesen elfáradva nyitottam be a lakás ajtaján. Nem törődve a cipőmmel és a rajtam lévő kabáttal, utam egyenesen a nappali felé vettem. Egyszerűen csak szükségem volt a csendre és a nyugalomra.
Felszabadultan dobtam le magam a kanapéra, ahol szerencsére senki más nem foglalta a helyet rajtam kívül.
- Mit csinálsz?! - sikítozott Hecsi, mint egy lány, hatalmas kézmozdulatokat téve. - Most mostam fel az átkozott követ, te pedig csak így végigsétálsz a sáros patáiddal az egész házon!
- Nemsokára úgyis itt lesz egy tucat ember, aki végigsétálja szó szerint az egészet. Sőt megsúgom, hogy még végig is fogják hányni - húztam oldalra a számat, tettetett grimaszt vágva. - Amúgyis, te nem is itt laksz, nem mindegy?
- Mark azt mondta kapok ingyen ölelés kupont, ha kitakarítok - közölte izgatottan, mire akaratlanul is nevetni kezdtem. Nem mintha nem csüngne rá az ölelés kuponok nélkül is.
- És azt is mondta, hogy nála válthatod be? - kérdeztem pimaszul, mire Hecsi kezéből kiesett a felmosó, ami nagy csattanással ért földet.
- Mark Lee! - ordított, miközben kettesével szedve a lépcsőfokokat eltűnt a szemem elől.
*Searching for meaning. But are we all lost stars, trying to light up the dark?
- Adam Levine "Lost Stars"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése