8. fejezet

Sziasztok!

Elértünk ahhoz a fejezethez, ami eredetileg az első fejezet volt, úgyhogy innentől nem teljesen nulláról vannak megírva a részek, hanem át vannak írva / ki vannak egészítve. Így előfordulhat, hogy a fogalmazásban eltérést fedezhettek fel :'D

Ezen felül még kb 18-20 ilyen rész van, amiket nem tudom mennyire fogok szétszedni / megváltoztatni / teljesen kihagyni, majd kiderül. Remélem, hogy ez nem fog elvenni olyan sokat az olvasás élményből, igyekszem azért úgy átírni őket meg kiegészíteni, hogy jobban simuljon a mostani stílusomhoz. Jó olvasást! :3

- sooyoung -

A nyár utolsó napjai extrém szörnyen teltek, csak egy hajszál választott el a teljes idegösszeroppanástól. Ahogy várható volt, amikor rólam van szó, az anyám minden lehetőséget megragad, hogy rossz színben tüntessen fel, így úton útfélen azt ecsetelte, hogy azt mondtam neki, haljon meg. Ezúttal legalább nem kellett hazudoznia, mert tényleg ennyire szörnyű dolgokat mondtam. Azért reménykedtem benne, hogy nem fog egy örökös szégyenkező és szabadkozó műsorba átcsapni az életem, de mindhiába. Megtörtént.

Mamika természetesen haragudott rám, méghozzá látványosan. Mindent megcsinált, amit kötelességének érzett - főzött, mosott, takarított, azonban csak annyit szólt hozzám, amennyit szükséges volt. Már nem volt házon belüli mentsváram, nem volt kihez menekülnöm a nehéz napokon. Tényleg egyedül maradtam.

Már nem kellett tanulnom, így sokkal kevesebb időt kényszerültem otthon tölteni. Általában Seollal és Zeloval voltam a deszkaparkban, Jihoval náluk, Sooah-val, vagy Sehunéknál. Néha még a házibulikba is elmentem, amit szokásos módon Baekhyunék kertes házában tartottak vagy a bátyáméknál. Ezeknek az összejöveteleknek azonban mindig kettős volt a lecsapódásuk, ugyanis imádtam azt a társaságot, az őrült sztorikat, viszont fájdalmas volt látni Jongint és Hyunah-t, a boldogságuk. Örültem, hogy Jongin boldog, de azt akartam, hogy velem  legyen az.

Sorozatot néztem, anyám pedig szokásához híven felettem állt és elvileg hozzám beszélt, de gyakorlatilag csak magában, mert nem figyeltem rá. Igazából rengetegszer előfordult, hogy tényleg magának beszélt a lakás többi részében, amikor senki más nem volt körülötte, szóval ez már megszokott volt. Ettől függetlenül teljesen az őrületbe kergetett, ahogy folyamatosan az ő önsajnáltatását és végtelenhosszú, percre pontos részletességű történeteit kellett hallgatnom még a fejhallgatón keresztül is.

Mamika a nagyház fürdőszobájának felújítását felügyelte odakint. A kis pénzéből mindent ő finanszíroz, azért, hogy nekem és a hálátlan lányának kényelmesebb legyen… Rengetegszer elmondtam neki, hogy velem ne számoljon a jövőre nézve, de sose hitt nekem. Erősködött, így pár napja elkezdték szétverni a fürdőt, anya persze a kisujját se mozdította, mert hogy ezt mama találta ki. Mintha nem örülne neki…

Egy köteg pénz esett az ölembe, ami kizökkentett a transzból. Értetlenül pillantottam anyámra, aki flegmán közölte velem:

-  Szóval itt van a mocskos pénzed.

- Tessék?

- Úgy döntöttem, hogy a legutálatosabb gyerekemnek - ez volt az új becenevem, gondolom mondanom sem kell, hogy utáltam -, mostantól egy fillért sem adok, még akkor sem, hogyha az igazából az apjáé, úgyhogy itt van a gyerektartás. Viszont mostantól lakbért kell fizetned, vagy kiteszlek innen.

- Hogy mit csinálsz? - szűrtem a fogaim között. Nem hittem el.

- Idehívom Ilhwát és a rendőrséget, és kitetetlek - mondta higgadtan azzal az idétlen, kárörvendő vigyorral a képén.

- Mégis mi jogon?

- Azon, hogy ez az én egyhatod tulajdonú házam.

Felhorkantam.

- Az iskolába a cuccaid is úgy veszed meg, ahogy akarod. Mostantól mindent úgy intézel el, ahogy akarod.

Azzal sarkon fordult és kisétált a szobámból. Dühösen toltam ki magam az asztalom alól és pattantam fel a székből. Heves léptekkel követtem, kaptam a karja után, majd fordítottam magam felé.

- A te egyhatod tulajdonod?! Te tényleg ennyire… Hogy lehetsz ilyen?! Mit tettél te ezért a házért bármikor is? Mindig mindent Mamika csinált, az ablakokat ő cseréltette le, a tetőt, a vécét ő csináltatta meg évekkel ezelőtt, MINDENT abból a kis nyugdíjjából. Mindezek ellenére hátul kell laknia a kisházban, ráadásul alig engeded hogy átjöjjön ide fürdeni! Mi jogon mondasz te ilyeneket az ő házában az ő unokájának?!

Mamika sűrű, apró léptekkel sietett a fürdőből a nappaliba. Azonnal leszedte a karom anyám csuklójáról és csititani kezdett.

- Sooyoung-ah, ne ordíts, itt vannak a munkáso-

- Hogy ne ordítanék?! - hisztérikusan kikeltem magamból, miközben leráztam Mamika meleg tenyerét. - Hallod egyáltalán miket mond a lányod?! Felfogod egyáltalán miket csinál mindenkivel? Veled?

- Tudom, tudom, de ő akkor is az anyád és anyád csak egy van, nem cserélheted le.

- De azt se hagyhatom, hogy elvérezzek miatta.

Anya csak nevetett, miközben az előszobába ment és felvette a cipőjét.

- Hová mész? - kérdezte Mamika értetlenül. - Még nem most kell mennünk, még itt vannak a munkások.

- Nem tudok menni a csempéért, Anyu, viszem a barátnőm fiát az orvoshoz. De ezt már mondtam.

Mamika teste egy pillanat tört része alatt zsugorodott össze apróvá az elárultság érzésétől. A szemeibe költözött csalódottság csak táplálta az anyám iránt érzett rossz érzéseim. Nem érdekelt velem mit csinál, de őt miért kell bántania?

- Nem mondtad. Erre az egyre kértelek, kislányom.

- Hogy ne mondtam volna! Te is ennyire hülyének nézel vagy mi? - fröcsögte anyám sértetten. - Engem itt mindenki semmibe vesz és hülyének néz! Utállak titeket!

Nem tudtam másra gondolni csak a tényre, hogy valakinek megint olyat tesz, amit értem és Sehunért már évek óta nem hajlandó, mindezt Mamika kárára. Éreztem, hogy többé nem tudom visszafogni magam, a szűrő egy csapásra leszakadt a hangszálaimról.

- Tőlem és Sehuntól pénzt kértél, amikor a belvárosba kellett minket vinni, a barátnőd fiát pedig megint viszed? És tuti, hogy megint ingyen.

- Miert segítenék egy olyan emberen, aki azt mondta, haljak meg?!?

- Ráadásul akkor, amikor Mamikának kellett volna segíteni? Lehet én undorító ember vagyok és a legutálatosabb gyerek, de én legalább úgy vagyok ilyen, hogy az anyám is egy szenny, míg te egy olyan anyukával csinálod ezt, aki tisztába tett még felnőtt korodban is.

- Ha még egy szót szólsz, megöllek!

Mamika a szája elé kapta a kezeit, bőgni kezdett. Lehet meg kellett volna ijednem saját magamtól, mivel csak arra tudtam gondolni, hogy most már nem csak én vagyok az, aki ilyet mondott a másiknak.

Anya felkapta a kocsikulcsát a tartóról, és elviharzott.

- Ne cseréld le a csempéket, fejezd be a fürdőt ott, ahol van, mert el fogok költözni. Ez a nő pedig azt se érdemli meg, hogy a kisujjad megmozdítsd. - A macska kibukott a zsákból.

- Hová? - nézett rám aggódó, könnyes tekintettel, miközben melegséget árasztó tenyerét az arcomra simította. - Apádékhoz?

- Nem - ráztam meg kissé a fejem -, ott nincs hely. Sehunékhoz.

A vita pedig folytatódott, immár anya nélkül. Utáltam Mamikával veszekedni, de közel sem volt annyira kemény, mint anyával. Tudtam, hogy nem fog egyetérteni azzal, hogy három fiúhoz költözöm, hogy ebből is balhé lesz, de valamikor úgyis kiderült volna. Viszont vele mindig jobban elsimultak a dolgok, mint anyával. Így végül Sooah vitte be Mamikát a csempéért velem együtt. Mamika ragaszkodott a fürdő felújításához, én pedig nem akartam tovább veszekedni.

. . .

Elérkezett az első napom a Szöuli Müvészeti Gimiben, aztán a második is és a harmadik, a napok csak teltek, én pedig minden egyes alkalommal ugyanazzal az izgalommal indultam el otthonról, mint először. Persze nem volt minden tökéletes… az osztályfőnököm egy megkeseredett középkorú férfi volt, akiből minden hiányzott, ami ahhoz kell, hogy valaki tanár legyen… sajnos nem ő volt az egyetlen. Melettük viszont ott volt a csodálatos tanítók kategória, ahova szintén kerültek bőven. Bármi mást illetően nem volt okom panaszra.

Szerettem a tényt, hogy Jiho mindig velem van; hogy Sehun akármikor elérhető számomra; hogy Junhong bár két osztállyal feljebb, és bár keveset futunk össze, de ebbe a suliba jár; még Yunhyeong figyelmének és Junhoe társaságának is örültem. De legfőképpen a táncórákat szerettem, az érzést, ami minden alkalommal előjött, amikor elindultunk a próbatermekhez, és maradt egészen addig, míg újra távol nem kerültem az épülettől - az érzés, hogy bármikor láthatom Kim Jongint.

Igaz, eddig csak háromszor találkoztunk és egyszer láttam táncolni, de nekem már ez is elég volt ahhoz, hogy a lelkem még ha csak pár pillanatra is, de nyugodt lehessen. A szívemmel természetesen minden alkalommal pont az ellentéte történt.

Így a mindennapjaim végre nem csak az elcseszett életemről szóltak, hanem újra tanulással, barátokkal és átlagos tinédzser problémákkal voltak megtöltve. Ettől függetlenül nem sikerült elfeledkeznem a fő problámámról, ami anyám volt, viszont már megjelent a szikra az alagút végén. Ráadásul pár napja Sehun elújságolta az örömhírt, hogy megérkeztek a maradék bútoraim - végre elkezdtem közeledni a fény felé.

- Hogy mit csinálsz?! - sikkantott fel barátnőm, mire minden szem ránk szegeződött az osztályban. Épp hintáztatta magát, így a széke nagy hangzavarral csattant a padlón, mire fájdalmasan összeszorítottam a szemeim.

Eszembe jutott a kicsi Jiho, aki már egy párszor hátravágódott így a székével. Óvodás korom óta ismertem, ezen felül pedig egy általános iskolába is jártunk, az egyetlen hely, ahol nem volt mellettem az az alsóközépiskola. Mindig furcsa belegondolni, hogy milyen rögösen indult a mi kapcsolatunk - egészen általánosiskola második feléig utáltuk a másikat, valamiért akárhányszor megláttam, irritált. Talán azért, mert én mindig is a harsány, állandóan vigyorgó kislány voltam, ő pedig a csendes, savanyú képű. Akkoriban nem hittem volna, hogy egyszer nem fogom tudni elképzelni az életem nélküle.

- Odaköltözöm Sehunékhoz - mondtam el még egyszer lassabban, kihangsúlyozva a szavakat.

- Te normális vagy? - szűrte fogai között, közben feltápászkodott, felállította a székét, majd az asztalra tenyerelt, és fenyegetően közel hajolt az arcomhoz. - Három fiúhoz? Kaihoz?

Jongin becenevét úgy ejtette ki, mintha valami átkot szórtak volna rá, a gondolatra akaratlanul is görcsbe rándult a gyomrom.

- Most Jongin nem számít ebben a sztoriban… - suttogtam, ahogy paranoiásan körülnéztem. - Nem bírom anyát, nem érted? Megfojt a jelenlétével - fúrtam tekintetem az övébe. - Ott lesz Sehun…

Jiho kétkedve nézett rám, pont úgy, ahogy arra számítottam.

- Ja, Sehun, aki az első este berúg, és nem fogja érdekelni, hogy Jaehyun épp a szeme láttára veszi el a húgocskája ártatlanságát – hadarta mindent megmondó fejjel.

Félig-meddig igazat adtam barátnőmnek. Sehun tényleg eléggé kicsapongó életet él. De ez nem azt jelenti, hogy akármelyik haverjának odaadna, sőt. Minden egyes alkalommal felvilágosítja a többieket, hogy egy ujjal sem érhetnek hozzám.

- Azért ennyire ne túlozz, igaz nem a legfelelősségteljesebb báty a világon, de értem ölne - terült el egy önelégült mosoly az arcomon, miközben keresztbe fontam karom a mellkasom előtt.

Megadást szemléltetve, nagy sóhaj kíséretében ült vissza a székére. Mégse adta fel, csak egy pár pillanatra elhallgatott.

- És Kai? Mi lesz, ha törölközőben fog flangálni? - hozott fel egy újabb ellenérvet. Nem tudom, hogy Sooah vagy a legjobb barátnőm félt-e jobban jelen pillanatban az oroszlán barlangjától. Legalábbis SooAh így jellemezte a fiúk lakását.

- Nem fog - nyugtattam inkább magam, mintsem őt. - Máskor is aludtam már ott, egyszer sem fordult elő, még csak félmeztelenül sem - közöltem a tényeket.

- Azért, mert azok egyszeri alkalmak. Szerinted évekig alkalmazkodni fog a két fiú egy tizenhat éves tini miatt? - tapintott a lényegre, hangjából pedig a nyerő megállapítás dallama köszönt vissza rám. Ebben tényleg teljesen igaza volt. Nem szólaltam meg, nem tudtam mit mondjak. - Nem tudom, valamiért nyugodtabb lennék, hogyha apukádék kanapéján élnél - sóhajtott. - Miért nem vesz apukád egy másik lakást?

- Mert ő apa, és neki így a legegyszerűbb - vontam vállat. - Meg nem akarok a macskákkal élni, ha nem muszáj, akkor már jobb Mark és Jongin.

Az órák után rögtön hazaindultam, bár semmi kedvem nem volt hozzá, de minél előbb elakartam mondani anyámnak, hogy napok kérdése, és végre kiszabadulok a pokolból, amit ő teremtett a számomra.

- Milyen volt az iskola? – jött a kérdés, amint beértem a lakásba. Ledobtam a táskám a helyére, majd a konyhába mentem, ahol anyám lábatlankodott, nyakig a hűtőben kutatva.

- Csak a szokásos… Jiho elesett a székkel, Sehun vett nekem kaját, kaptam egy kettest matekból, és egy ötöst bioszból – soroltam el tömören a ma történteket.

Mindig próbáltam rövid és lényegre törő lenni, hogy ne legyen az, hogy ignorálom amit kérdez, de ne is tudjon meg minden részletet az életemből. Nem volt rá érdemes, hogy tudja mi történik velem, pláne, hogy minden szembejövő embernek mindent kitálal mindenkiről. Akár egy falurádió.

- Jiho miért esett fel majdnem? Miért Sehunnak kellett kaját venni neked? Nincs saját pénzed? - De, mióta kitagadtál, van. - Miért kaptál megint kettest matekból? - A hűtő ajtaja becsapódott, hangja számon kérő és dühös volt.

Az utolsó kérdése kihúzta a gyufát, a többiről meg is feledkeztem. Ezeket a köröket minden egyes matek doga után lejátszottuk, kezdett hihetetlenül unalmas lenni, de bármit mondtam el neki bármennyiszer, nem fogta fel - elfelejtette, szinte abban a pillanatban, mintha nem is érdekelte volna, mit mondok. Néha úgy érzem, direkt csak szórakozik velem, mintha minden egyes alkalommal arra játszana, hogy idegesítsen.

- Egyszerűen nem megy. Nem értem meg a matematikát, anya! Nem mindenkinek jutott matekra specializálódott agy, mint Sehunnak - tártam szét a karom tehetetlenül. - Értsd már meg végre! Apa felfogta, hogy arra kell törekednem, hogy ne bukjak meg. Te miért nem tudod?

- Megértem, tudhatnád, hogy megértem, mert az anyád vagyok - közölte lágy, megértő hangsúllyal.

Felhorkantam.

- Nem, egyáltalán nem érted meg! – Vettem mély levegőket. – Éhes vagyok, hol van enni való?

- Ilhwa csinált, de csak magunknak, ezért elfogyott még délelőtt. Hívd fel mamád, ezen a ponton éhen fogok halni.

Choi Ilhwa. Anyám barátja, akivel korántsem felhőtlen a kapcsolatunk. Anyám isteníti őt, ugyanis elmondása szerint segített neki abban, hogy túlélje a betegséget. Ezt még én is elismerem, hogy az ő érdeme, ő volt anya mellett majdnem minden egyes nap, hiszen mamikának rólam és Sehunról kellett gondoskodnia.

Ilhwa nem erre vállalkozott, amikor megismerte anyám - aki egyébként akkoriban még mindig az apámmal élt -, akkor egy magabiztos, ravasz, csinos nőt kapott, aki minden reggel tornázott és odafigyelt mit eszik, hogy ne legyen narancsbőrös. Amolyan tipikus jó nő volt. Aztán beteg lett és megkapta szőröstül bőröstül, minden problémával együtt. De nem menekült el, ez pedig igazán tiszteletreméltó.

Ilhwa összességében egy jó ember, velem csak rossz helyzetben találkozott. Az elején bírtam, sokat volt nálunk, sokat jártunk hozzá, hiszen egy volt anya sok férfi haverja közül, akiket többé-kevésbé, de imádtam. Legalábbis akkor még úgy hittem, ezek csak haverok. Egy haver, akivel tűzjátékot megyünk nézni és málnás üdítőt vesz nekem, aztán ott töltjük az éjszakát, persze én és Sehun külön szobában. Egy másik haver, akivel kimegyünk a tóhoz horgászni és grillezni. Vagy egy harmadik, akihez szalonnát sütni megyünk. Később keserű dolog volt rájönni, hogy mi is állt ezeknek a kikapcsolódásoknak a hátterében, amiket én annyira szerettem. Anyának sok fiú haverja volt, de egyik se maradt olyan sokáig, mint Ilhwa.

Mégis, tíz évesen sokkoló volt, hogy hirtelen olyan lett, mintha ő lenne az apukám, szentül hittem, hogy miatta válnak anyáék. Emlékszem, amikor parókát mentünk venni anyának,  úgy volt, hogy ketten megyünk, aztán persze megjelent ő is. Most már képes vagyok realizálni, hogy anyának szüksége volt az ő lelki támogatására, hogy nélküle talán összeroppant volna aznap, de tíz évesen ez nem ment, így balhét csaptam: egész úton nem szóltam Ilhwához - utána még hetekig -, csak hisztiztem és kiabáltam anyával.

Mindig én voltam a rossz gyerek, aki nem segít az anyjának, aki nem elég megértő. Mindegy volt, hogy mit csináltam, hogy anya mit csinált, ő mindig ellenem volt. Szépen lassan elkezdtem megvetni őt. De mit várok egy embertől, akinek sose volt gyereke, ráadásul nem véletlenül?

- Miért nem csináltál te valamit? – Lehunytam a szemem, próbáltam higgadt maradni. Éreztem, hogy nemsokára kitörök, mint egy vulkán.

- Mert nem eszed meg azt, amit én a mocskos kezemmel készítek – húzta gonosz mosolyra ajkait.

- Tudod jól, hogy az csak azóta van, mióta elszoktam a főztödtől, mert évek óta Mamika főz rám, és nem te, mert beteg lettél. Ahogy azt is, tudod, ha Mamika nem csinált épp semmit, akkor simán megeszem a tiéd is. – Habár az előtte lévő teljesítményed sem volt kiemelkedő…

- Akkor miért nem hívod fel Mamikát, hogy főzzön nekünk? – kérdezte ártatlanul, miközben a mosogatóba tette a tányért. – Egyébként a tegnapi tányérod még mindig itt van.

- Mert idős? És nem tud úgy ugrálni, ahogy mások akarják? Mert pihenésre van szüksége? Mert nem akarom, hogy miattunk agyvérzést kapjon? – tettem fel a költői kérdéseket. Anya csak nevetett.

Akármikor közlöm vele az igazságot, vagy leordítom valamiért, amit nem úgy kellett volna csinálnia, vagy azért, hogy hagyjon békén, csak nevet. Kinevet minket, még mamát is, pedig ő tényleg csak a jót akarja neki.

Mama a teljes ellentéte anyámnak. Gondoskodó, lágyszívű, egy igazi mesterszakács, és persze mindent feláldozna értem, a bátyámrért, az unokatesóimért, a nagynénémért sőt még anyámért is. Ő az a típus, aki inkább éhen hal, mintsem hogy mi éhen haljunk. Anya csakis az apja tulajdonságait örökölhette, ezért egyáltalán nem sajnálom, hogy nem ismertem a nagyapám.

- Egyébként köszönöm, hogy annyira gondoskodó anya vagy, hogy főzöl, kimosol rám, ráadásul még el is mosogatsz utánam! Tényleg kaphatnál valami kitüntetést – tapsoltam meg.

- Ezeket te is ugyanúgy meg tudod csinálni – vont vállat hetykén. - Amúgy is egy gyerek után, aki a halálomat akarja, nem csinálok semmit.

- De hiszen Sehun is mondta!

- Dehogy mondta - nevetett fel. - Már fantáziálgatsz, hogy könnyíts a lelkeden, mi?

- Igen, teljesen igazad van… Én, aki reggel hattól talpon vagyok, és délután négyig suliban ülök majdnem minden nap, aztán még hazajövök és tanulok, tényleg meg tudnám csinálni… Ezzel szemben te - mutattam rá -, aki egész nap itthon ül, tengernyi idővel maga előtt, nem képes rá. Szánalmas.

Nem válaszolt. Még pár másodpercig néztük egymást, majd megráztam a fejem, és sarkon fordultam.

- Elköltözöm.