7. fejezet

 

- sooyoung -

Pislogni is nehezemre esett, ahogy lassan kezdtem magamhoz térni. Halk moraj töltötte meg az egész fejemet, annak ellenére, hogy csendes zúgás volt, úgy éreztem, bármelyik pillanatban szétloccsanhat tőle a koponyám.

- Kisasszony!

Összeszorítottam az amúgy is csukott szemeim. Rettentően fájtak, tudtam, hogyha kinyitom őket, csak még erősebb lesz a kellemetlen érzés. Az volt a célom, hogy minél hamarabb visszatérjek abba a végtelen semmibe, amiből kirángattak.

- Kisasszony!

- Mi?! - ültem fel hirtelen, a szédülés hatására pedig a lüktető halántékomhoz kaptam.

Kinyitottam a szemeim, de bárcsak ne tettem volna. Egy kicsi rendelőben voltam két rendőrrel az ágyam végében.

- Jól van? - kérdezte a férfi, mellette a középkorú nő aggódva méricskélt, mire bizonytalanul bólintottam. Mit takar a jól? Mert egyébként pocsékul. - Nemrég kaptunk egy bejelentést, hogy a közeli játszótéren alszik egy hinta előtt, teljesen át volt fagyva, nem akart magához térni. Értesíteni akartuk a gondviselőjét, de nem találtunk önnél se íratokat, se telefont. Az eltűnt személyek között sem találtuk.

A földön lévő fél pár cipőmre és papucsomra tekintettem, eszembe jutott a tegnap délután, az éjszaka…

Miért is kell élnem?

A szemem egyre nedvesebb lett.

- Ha be tudná azonosítani magát, aztán megadni az édesanyj-

- Ne! - kiáltottam pánikba esve, miközben mind a két kezem a magasba emeltem. - Vagyis... az apukám, megadom az apukám elérhetőségét.

Egy örökkévalóságnak tűnt az a másfél óra, amíg apa meg nem érkezett, ugyanis teljesen kikapcsoltam az este, és átsétáltam az egész kerületen, míg végül megálltam a játszótéren. A rendőrök ezer meg egy kérdést tettek fel, majd még ezer másikat miután apa megérkezett.

Láttam rajta, hogy nem boldog, tudtam, hogyha nem lettek volna ott a rendőrök, akkor ordított volna. A kérdések csak mégjobban felbőszítették, amikor a mentális betegség felé és az öngyilkossághoz terelődött a téma, apa hangot adott nemtetszésének, hülyének nézte a rendőröket, én pedig mindent tagadtam. “Én boldog vagyok” hajkurásztam feszt.

Miután végre elengedtek, apa a kocsihoz húzott, beültetett az anyósülésre majd hangosan rámcsapta az x6-os BMW nehéz ajtaját.

- Mi a jó ég történt? - fordult felém, amint beszálltam az autóba és felbőgött a motor. - Ezer dolgom van, erre a félig cipőben félig papucsban eltűnt lányomat kell felszednem a rendőrségtől egy rendelőben hajnalok hajnalán! Teljesen elment az eszed?! Megbolondultál, mint az idióta anyád?!

Tombolt.

- A - kezdtem, de elcsuklott a hangom. - Azt mo…

Nem mondhatom ki. Ha kimondom, akkor még valóságosabb lesz.

Apa feszülten kifújt egy nagy adag levegőt, megrázta a fejét és megszólalt: - Visszaviszlek anyádhoz.

- Ne! - tiltakoztam azonnal.

- Sooyoung, mi történt?

- Veszekedtünk és én… haljon meg - suttogtam -, ezt mondtam neki.

Sírva temettem a tenyerembe az arcom. El akartam bújni apa elől, magam elől, a világ elől, még a kocsi elől is. Esküszöm, még az is engem bírált.

A kormányra ütött, aztán káromkodott.

- Még pár hét, ennyit kellett volna kibírnod.

Nem válaszoltam. Igaza volt. Ha addig kibírtam volna, akkor viszonylag békében távoztam volna a házból, úgy, hogy senki nem sérül ilyen nagyot. Úgy, hogy Mamika nem sérül ilyen nagyot. Hogy fog rám nézni ezek után? Én hogy fogok ránézni?

- Jól van, Mackó, gyere ide. Minden rendben lesz.

Nem ölelt meg, a vállára hajtotta a fejem és párszor végigsimított fekete hajamon. Tőle viszont már ez is több volt, mint a megszokott. Apa nem olyan ember volt, aki ki tudta fejezni a szeretetét és a törődését testi kontaktussal vagy akárhogy.

Szeretetet adni nehéz. Főleg, ha neked senki nem adott - hogyha senki nem tanította meg, hogyan kell.

Sehunék nappalijában ültem a kanapén, lábaimat felhúzva, szorosan magamhoz ölelve őket. Sooah nem volt otthon, így apával nem magukhoz vitettem magam. Semmikép nem akartam egyedül lenni és semmiképp nem akartam otthon lenni. Tudtam, hogy mind a kettő veszélyes lenne számomra.

A bátyám a konyhában készített valamit, nem emlékszem mit, csak arra, hogy rábólintottam. Mindegy volt. Az óriási teli képernyőjét néztem a falon. Feketeség töltötte meg és csend. Akárcsak én. Bárcsak az én testemben is egy gombnyomással el lehetne indítani valami jót, valamit, ami megnevettet, valamit ami boldoggá tesz.

- Tessék - sétált hozzám Sehun fekete melegítőjében és bő, már szakadt pólójában. Felém nyújtott egy bögrét, amiért kissé remegő kezekkel nyúltam. Az illata alapján forrócsoki lehetett.

- Te mióta tartasz forrócsokit? - kérdeztem grimasszal az arcomon.

- Nem én, Kai és Mark - vigyorgott pimaszul, majd ledobta magát mellém. A másik kezében egy energiaital volt, ő azt kezdte el szürcsölni. - Na, mi nyomja az én kis hugicám lelkét?

Bele akartam inni az italomba, de még túlságosan forró volt, ahhoz hogy ezt megtehessem, viszont a kezemnek csodálatos meleget adott. Bárcsak át tudná melengetni a szívemet is.

- Olyat mondtam anyának, amit sose kellett volna. Tudod milyen vagyok, hogy milyenek vagyunk… Túl lobbanékonyak, ráadásul én nem tudom tartani azt a nagy szám…

Kezdtem nagyon messziről, hogy minél később érjek el a lényeghez. Minden alkalommal, amikor újra ki kell mondanom, mintha egy tőrt húznának ki a testemből anélkül, hogy utána ellátnák a sebhelyet. Csak vérzem. Egyre jobban.

- Sooyoungie, mindannyian mondunk olyat, amit aztán megbánunk - mondta egy szomorú mosollyal. - Szerinted én nem mondtam már neki ocsmány dolgokat? Dehogynem!

- Az ocsmány az nem elég erős kifejezés. Azt mondtam neki, hogy haljon meg.

Szemeimmel erősen kapaszkodtam az övéibe. Nem tudom, mennyi idő telt el azzal, hogy csak néztük egymás csüggedt tekintetét, de teljesen elmerültem. Sehun íriszei olyanok, mint az enyémek. Ugyanazt a történetet mesélik el; egy gyermek történetét, akinek túl hamar kellett felnőnie, akinek az apja érzelem kimutatásban defektes és mindig rohan, akinek az anyja melegséget árasztó képe egy penészedő, rothadó darabbá változott, ami egyre távolabb és távolabb kerül attól, akit szerettünk.

Nem lepődtem meg, amikor egy meleg könny lefutott az arcomon. Sehun gondolkodás nélkül szorított magához. Rettentően jól esett a közelsége, amíg a karjaiban tart úgy érzem, hogy nem vagyok egyedül. Van valaki, aki velem együtt evez ebben a megkötésnek indult szurokban.

Ő mindig is bújós volt, igényelte a testi kontaktust, én is, de én inkább kérettem magam, kivártam, amíg ő jött. Tudtam, hogy jönni fog.

- Már én is mondtam neki… - vallotta be halkan -, hogy bárcsak meghalt volna.

- T-tessék? - makogtam, miközben eltoltam magamtól annyira, hogy a szemébe tudjak nézni.

Nem csak én vagyok ennyire kegyetlen?

- Pár éve volt, már nem emlékszem hogy történt, de egyszer csak kijött. - Közömbös volt a hangja, viszont a szemében összegyűlt pocsolya elárulta. - Pár napig nem szólt hozzám, aztán, mintha elfelejtette volna. Puff!

- Mamika?

- Szerintem sose tudta meg - vont vállat hetykén.

Ezzel az egy mondattal a súly nagy részét levette a vállamról. Van rá remény, hogy Mamika sose tudja meg.

- Ti most sírtok? - szakította félbe Jongin aggódó hangja a bensőséges beszélgetésünk. - Könyörgöm ne!

Gondolkodás nélkül mászott le a kanapéra, azt a pár lépcsőfokot számításba se véve, majd húzott össze minket egy nagy ölelésbe, miközben a hátunkat simogatta.

- Mit tegyek, hogy a kedvenc testvérpárom ne sírjon?

Sehun kimenekítette magát a helyzetből, mire Jongin ölelése körülöttem is megszűnt.

- Kai, felnőtt ember vagyok, semmit! - morogta.

- Akkor mit tegyek a kedvenc húgunkkal, hogy ne sírjon? - biggyesztette le az ajkait, ide-oda ingázva közöttünk. Hogy lehet ennyire aranyos? Hogy ne sírnék, amikor ennyire édes? - Megvan! - csettintett egyet a nyelvével. - Elmegyünk kutyákat sétáltatni!

Azzal a lendülettel felpattant, büszke vigyort küldött felénk, majd izgatottan eltűnt a szobája irányába.

- Én biztos nem.

Sehun tiltakozásán már meg sem lepődtem. Figyelmen kívül hagyva kutyafélő természetét, beleittam a csokiba. Ahogy elérte az ízlelőbimbóimat úgy torzult el az arcom minden vonása. Nem sokon múlott, hogy ne köpjem ki.

- Fúj! Mit tettél ebbe? Ez szörnyű!

- Sót? - válaszolt kérdéssel, majd széttárta a kezeit, már-már engem hülyének nézve.

- De mennyit?!

- Mark ezen volt kiakadva a múltkor, hogy mennyire ironikus, de igaz, ha sót teszel bele, édesebb lesz! Hát azt akartam, hogy nagyon édes legyen - húzta el a nagyon szócskát a végletekig.

- Hát te hülye vagy.

Jongin három csodálatos kutyusával - akiket a szobája rejtekéből húzott elő - sétáltunk a Han folyó közeli partján. Nem kellett sokáig győzködni, hogy hadd legyen nálam mindhármójuk póráza. Ha szomorú vagy, akkor Kim Jongin mindent megtesz, hogy jobb kedved legyen, ezt már sikerült megtanulnom vele kapcsolatban.

Meleg augusztusi délután volt, így a még mindig rajtam lévő biciklis nadrágom és a túlméretezett póló is elég melegnek bizonyult. Hálát adtam, amiért apa reggel hajlandó volt megállni az első cipőboltnál és megvenni a legolcsóbb tornacipőt a kínálatból, így nem kellett Sehun túlméretezett papucsában jönnöm. Mellettem Jongin lábujjas papucsban, rövidnadrágban és laza trikóban volt, így jól látszódtak a tónusos végtagjai. Imádtam a nyárban, hogy nem kellett arról fantáziálnom, mit takarnak Jongin ruhái.

Beszélgettünk, a kutyákkal játszottunk, nevetgéltünk, szórakoztunk, fagyit ettünk. Egy olyan délután volt, amit szerettem volna, hogy a mindennapjaim részévé váljon. Megtapasztaltam mindazt, amit annyira irigyeltem Hyunah-tól, kivéve a bensőséges, gyengéd érintéseket, a szerelmes pillantásokat és csókokat. De nekem már ez is elég volt, hogy jobb kedvem legyen. Vele boldog voltam, még ha csak egy kis időre is.

Egy kutyafuttató rikítóan zöld füvén ültünk, én törökülésben, Jongin egyik lábát kinyújtva, hátranyújtott karjain támaszkodva.

- Akarsz róla beszélni? - érdeklődött óvatosan, lágy hanggal, olyannal, mint amilyennek a forrócsokimnak kellett volna lennie, ha Sehun nonszensz módon nem sózza el. Halkan beszélt, de mivel mellettem volt és nem velem szemben, minden szavát értettem. Monggut, Jjangah-t és Janggut néztük, ahogy póráz nélkül kergetőztek.

- Nem igazán - motyogtam a fejemet lehajtva, egyik karommal átölelve magam egyfajta védekezésképp.

Igazából szerettem volna. Mindig is azt akartam, hogy ő legyen az a személy, akivel bármit megoszthatok a világon, és aki szintén megosztja velem a legapróbb, legjelentéktelenebb dolgokat is az életéből, ami számomra óriási, hiszen hozzátartozik. Mert azok a kis dolgok teszik őt azzá, aki. Azok az apró történések és behatások formálják meg a személyt, akit én annyira szeretek.

De féltem. Hiszen ő volt Kim Jongin, aki mindig mindenkinek a legjobbat akarja, aki mindenkin csak segítene. Jongin, akinek a világon a legfontosabb a család és a szerettei. Hogy mondhattam volna el egy ilyen embernek, hogy azt mondtam az anyámnak, hogy haljon meg?

Még közel sem volt az enyém, de ezzel biztosan elvesztettem volna.

- Sooyoung-ah - szólított, mire kíváncsian fordultam felé. Gyengéd mosoly pihent páratlan arcán, ami engem is mosolyra késztetett -, megértem, hogy nem akarsz ennyire megnyílni előttem, de én ennek ellenére is szeretnék segíteni, úgyhogy hallgass végig, kérlek. Rendben?

- Persze, ne tartsd vissza - biztattam.

Tőle bármit, bármikor végighallgattam volna, még akkor is, hogyha sim-nyelven beszél.

Felült törökülésbe, hogy egy magasságban legyen az arcunk, aztán belekezdett.

- Azt mondják, a vér nem számít, amikor családra kerül a sor, ez igaz is, hiszen ott vannak a barátaid, én is, sőt ha lesz egy szerelmed, ő is a családod lesz. Viszont azt is mondják, hogy a vér nem válik vízzé, így nem hagyhatjuk figyelmen kívül a vérszerinti családunkat. De sajnos a megfelelő eszközökkel mindent fel lehet hígítani. Ehhez is, mint mindenhez, két ember kell - ha a két személy folyamatosan bántja egymást, anélkül, hogy ellátnák a sebeket, amit okoztak, előbb vagy utóbb, de mind a ketten elvéreznek.

Jongin lassan és nyugodtan beszélt, kezeivel folyamatosan artikulálva, tekintetével egy pillanatra sem eresztve az enyémet. Nem sokon múlt, hogy teljesen elvesszek a szemeiben, talán sose tartottuk ilyen sokáig a szemkontaktust. De tudtam, hogy fontos dolgot mond, és hogy nem érdemli meg, hogy elmerüljek a vele kapcsolatos érzéseimben.

- Mamika mindig azt fújja, hogy csak egy anyánk van, mintha apu nem számítana… De egy ilyen anya miért számít jobban? - fakadtam ki. - Miért nekem kellene változnom és miért nem neki, amikor egyértelműen ő a hibás? Ezt a vért nem én kezdtem el hígítani.

Dühös volt a szeme és csalódott. Ez volt az első dolog, amit utáltam Kim Jonginnal kapcsolatban. Utáltam, hogy így nézett rám.

- Nem helyes, ahogy viselkedtek Sehunnal, ahogy az sem, ahogy anyukátok. Mindegy, hogy ki kezdte, de neki sérült a mentális egészsége - magyarázta egyre hevesebb hangsúllyal, védekeztem volna, de nem hagyta meg a lehetőséget. - Igen tudom, Sehun mesélte, hogy előtte is szörnyű ember volt, de… - mély levegőt vett, lehunyta a szemeit, majd ismét higgadtan folytatta. - De nektek kell felnőttként viselkedni. Ez fárasztó és nehéz, anélkül, hogy anyukátok hozzátenne pedig lehetetlen. Most pedig eljutottunk a mondanivalóm lényeges részéhez, ami az, hogy bármennyire is fontos a család, nem szabad hagyni, hogy elvérezzünk miattuk.

De Jongin… én már túl régóta vérzem.