1. fejezet

Sziasztok!

Itt is lenne az első rész. Sok hozzáfűznivalóm igazából nincs, kicsit felvezetős, kicsit ismerkedős, meg hát ugye az elmaradhatatlan veszekedés. Ez még csak a bemelegítés, sajnos...

Nem tudom, ki mire számít, valószínűleg jobbra, mint ami lesz, mert a prológus szebbre sikerült fogalmazásilag, meg talán mindenhogy, mint az általános részek lesznek. Azért remélem ez nem szegi kedvét senkinek.

Mindenesetre jó olvasást! :3

- sooyoung -

Hosszú, szinte fekete hajammal a szellő játszadozott, kerekded szemeim széle lefelé, míg telt ajkamé felfelé görbült, ahogy kiléptem az iskola kapuján. Visszanézni is feleslegesnek tartottam, hiszen annyit sem érdemeltek az elmúlt évek, amiket ebben a börtönben töltöttem. Sohasem voltam egy suli kedvelő tinédzser, de ez a hely űberelte minden eddigi tapasztalatomat, így mindig minden lehetőséget megragadtam, hogy ne kelljen bejárnom. A lehetőségek sokszor jöttek, kiváló tanulóként pedig nem volt nehéz minden alkalommal megragadni őket. A rengeteg szilencium alatti tanulásnak meg lett az eredménye, méghozzá az hogy barátnőm és én akármikor lógtunk az órákról, az osztályfőnök leigazolta nekünk. Hála a tökéletes jegyeinknek.

Így teltek az alsó-középiskolás éveim barátnőmmel Kim Seolhyunnal, aki egyben az egyik szobatársam és osztálytársam is volt. Az egyetlen ép elméjű lány az egész épületben. Nélküle nem hiszem, hogy sikerült volna átvészelni a magam mögött hagyott éveket, a folyamatos áskálódást a kollégiumban, az embereket az osztályból, a tanácstalanságot a jövőmet illetően - de legfőképpen az anyám lélekromboló viselkedését.

Lépteim könnyedsége boldogsággal töltött el, miközben a metrómegálló felé siettem. Már semmi sem kötött ehhez a helyhez, Seollal pár napja az összes cuccunkat sikerült elvitetni a régi szobánkból. Pont ahogy én, ő is utálta ezt az időszakot, a kollégiummal együtt. A különbség az volt, hogy ő nem kényszerből volt kollégista, neki nem kellett az anyja elől menekülnie egy olyan helyre, ami ugyanúgy szörnyű, de egy fokkal mégis jobb, mint a saját otthona.

A koli számomra nem volt más, mint egy kevésbé kegyetlen pokol, ahol végre távol voltam az anyámtól, de helyette kaptam idétlen tini lányokat, akik minden erejükkel azon dolgoznak, hogy a másiknak ártsanak, keresztbe tegyenek, esetleg tönkretegyék a szerelmi életét. Erre mondaná azt a bátyám, hogy „Sooyoung, mindent nem lehet.”, én pedig csak bosszúsan megforgatnám rá a szemem, mert én igenis mindent akarok.

De most lezárul ez a korszak, nincs hátra, csak előre, az út végén pedig a Szöul Művészeti Gimi vár. Jihoval, Sehun haverjaival és persze lehetőségekkel. Ahogy engem a tánc és a pszichológia vonzott inkább, addig Seolhyun a média felé húzott igazán, így ha külön utakon is, de elindultunk az álmaink felé.

Gyorsan leültem a metrón, táskámat az ölembe helyezve kotorásztam elő a telefonom, majd nyitottam meg Sehun utolsó üzenetét körülbelül másfél héttel ezelőttről, amiben arról kérdezett, hogy melyik nap mikor vagyok a kollégiumban. Amit nem igazán értettem, hiszen Sehun több mint egy éve Amerikában élt. Egyedül arra tudtam gondolni, hogy végül rászánta magát, és csak megvette nekem azt a vattacukor készítő masinát, amire annyira vágytam. Azóta többször is írtam neki, rendesen zaklattam, de egyik üzenetem se érte el őt, még csak láttamozni sem láttamozta, ami feldühített.

Van az az elmélet, hogy egy pillangó egyetlen szárnycsapása a Föld egyik oldalán tornádót idézhet elő a másikon. Amikor anya beteg lett, az én családommal is valami ilyesmi történt: lassan minden elkezdett széthullani, elkerülhetetlen volt, hogy apa elmenjen, és hogy Sehun kövesse. Aztán a bátyám egyszer csak lelépett Amerikába, ekkor apa és a barátnője Sooah egy kétszobás lakásba költöztek, én pedig egyedül maradtam Mamikával és anyámmal.

Délután négy óra környékén járhatott, amikor megérkeztem Apuékhoz. Sooah tárt karokkal és két arcra puszival fogadott, aztán levettem a kabátom, majd a cipőmet is lerúgtam. Üdvözöltem Misot - a barátságos, fekete-fehér cicát, majd kihívó pillantást vetettem az ajtó melletti rusztikus cipősszekrényen heverésző  Yuéra - a kissé antiszociális, fekete egyedre - akitől egyébként rettegek -, s bementem a sápadt kávé színű nappaliba. Mielőtt bárhová is leültem volna, visszafordultam Sooah felé.

- Képzeld el, Sehunie írt nekem, hogy mikor leszek a koliban, mert küldene egy csomagot Jonginnal. Totál bezsongtam, hogy mi lehet az, de azóta sem jött semmi. - Szomorkás hangom ellenére ő somolygott az orra alatt. - Annyira mániákus pedig nem vagyok, hogy Kim Jongint hívogassam - panaszkodtam.

Igazából az is bosszantott, hogy felcsillant a remény, hogy végre újra lássam Jongint, még ha csak egy kis időre is.

Sehun tavaly szeptemberben ment ki Georgiába tanulni. Rosszul éltem meg, hogy ezúttal teljesen itt hagyott, mintha az anyával szembeni harcban visszavonhatatlanul magamra maradtam volna. Visszatekintve jót tett a távolság, ugyanis a szeretetünk egymás felé mintha megtriplázódott volna, lelkileg közelebb éreztem magamhoz, mint valaha.

Ami Jongint illeti... mióta Sehun elment, azóta vele sem találkoztam, sőt, egyik barátjával sem találkoztam rendesen, pedig Haechannal úgy búcsúztunk el a bátyámtól, hogy legközelebb az esküvőnkön látjuk viszont. Persze, értem én, ki akarna az ő korukban egy tizenhat éves lánnyal bandázni, ha nem muszáj? Talán nem is baj, legalább távol vagyok Jongintól.

- Nekem van egy tippem, milyen csomagot akart neked küldeni a bátyád – mondta sejtelmesen, különös csillogással szemeiben.

Kérdőn néztem rá, kezdett egyre gyanúsabb lenni, azonban csak hallgatott.

Halk lépteket hallottam magam mögül, mintha valaki settenkedne, de ez lehetetlennek tűnt, hiszen úgy tudtam Apu szokásához híven nincs itthon, hanem motorozik. Miso Sooah lábánál sertepertélt, egyszercsak megtorpant, majd erősen szugerálni kezdett egy pontot mögöttem.

Amilyen hirtelen hátrafordultam, olyan hirtelen vágott fejbe a sokk váratlan kalapácsa. Éreztem ahogy a szemeim mérete megduplázódik, ahogy az ajkaim szétnyílnak. Nem akartam elhinni, hiszen egyetlen szó sem esett róla az elmúlt hetekben. Bőgve ugrottam a rég nem látott bátyám nyakába, minden erőmmel szorítottam, hogy esélye se legyen eltűnni.

Lehetne ennél csodásabb ez a nap?

Sehun nevetve fonta körém a karjait, miközben igyekezett nem elesni a mögötte lévő puffban, a melegség és a szeretet csak úgy áradt az egész lényéből. Itthon van, mostantól minden megváltozik. A könnyeim nem apadtak, és eszem ágában sem volt elengedni őt. Annyira hiányzott, szinte fájt.

- Most miért sírsz? Hát már itt vagyok! - csipkelődött, majd kacagva törölt le egy könnycseppet a szemem sarkából.

- Pont ezért, te idióta! - válaszoltam miközben belebokszoltam a mellkasába.

Mindenki nevetett.

Nem hárman voltunk, hanem négyen. A kedvenc nevetésem csak úgy tündökölt, ez csakis Ő lehetett.

A nap most lett csodásabb.

Kim Jongin, a világosbarna melírokkal díszített, oldalt felnyírt, hátul hosszabb, homlokát eltakaró, sötétbarna hajával, étcsokoládé, szerencsesütikké szűkült szemeivel, fülig érő, páratlan mosolyával és az egyedi gödröcskéjével. Sehun mögött állt, kitartóan fogta a telefont a kezében, minden bizonnyal kamerázta az elmúlt perceket.

Nem sokkal később Jongin, Sehun és én a zöld mindent is elnyelő, pihe-puha bőrkanapén ültünk, Sooah pedig a puffon. Mindenki a saját energiaitalát szürcsölgette, miközben a Jongin által felvett videót néztük vissza újra és újra.

- Nézd azt a fejet, amikor meglát! - mutogatott bátyám izgatottan az előttem lévő telefon kijelzőjére.

- Hol? Nem láttam - bosszankodott Jongin.

- Tekerd vissza, tekerd vissza! - sürgette.

- Mennyire kis bambán figyel - állapította meg szórakozva Jongin, miközben karöltve felröhögtek. - Azok a nagy szemek és leesett áll.

- Miért, mikor és hogy? - kérdeztem elhűlve, nagyokat pislogva a mellettem ülő testvéremre. Kíváncsi voltam, másrészt terelni is szerettem volna a témát.

- Hiányzott az itthoni környezet. Ráadásul itt csinálhatom azt, amit igazán szeretek, azokkal akiket igazán szeretek - magyarázta, majd megborzolta a hajam. - Na, jó, nem, igazából amikor otthagytam a sulit, hivatalosan is illegális bevándorló lettem, elkezdtem dolgozni, viszont a jónak indult légkondi biznisz befuccsolt. Nem tudtam mihez kezdhetnék, apa ugye a suli miatt nem támogatott tovább, pénzem nem volt, amit pedig félretettem, azt Miamiban elvertük egy éjszaka alatt… A nagy amerikai álom, annyira nem is csodás.

- Mondanám, hogy sajnálom, de így legalább itt vagy velem - jelentettem ki incselkedve és mégközelebb bújtam hozzá.

- És, milyen volt az út? - érdeklődött Sooah is, terelve a témát a füstbement Amerikai útról.

- Szörnyű volt. - A fejét rázta, mintha el akarná felejteni az élményt. – Úgy döntöttem, hogy másik útvonalon repülök haza, Isztambulban viszont késett a repülő. Nem hittem volna, hogy azok után, hogy nem jutottam oda zökkenőmentesen, haza se fogok érni normálisan.

Amikor elutazott, át kellett volna szállnia New Yorkban, de nem indult a járata, ezért egy szállodába vitték. A szállást és minden egyebet a repülő társaság fizetett ki neki, viszont Sehun az eltérő konnektorok miatt nem tudta tölteni a telefonját, ami lemerült. Senki nem tudott vele kapcsolatba lépni, mindenki kétségbeesett.

- Szóval Isztambulban ragadtunk. Rettenetesen hideg volt, erre én, a nagyképű gyerek Amerikából - mondta felhúzott állal, miközben kihúzta magát -,  ujjatlan pólóban meg térdnadrágban voltam. Úgy volt, hogy elvisznek egy hotelbe, ezért buszra szálltunk, ahol nem volt fűtés, utaztunk már legalább egy órája, amikor kaptunk egy hívást, hogy vigyenek vissza a reptérre, mert indul a repülőnk. Gyakorlatilag két órás autópályanézésre vittek egy hideg buszon, nyári felszerelésben. Azt hittem idegbajt kapok – mesélte, mi pedig már szakadtunk a nevetéstől.

- És én? - szólt közbe felháborodva Jongin, mellkasára mutatva. – Elmentem Incshonba, hogy elhozzam a szerencsétlent. Én, jó haverhoz illően időben ott voltam, viszont ő nem. Fel se tudtam hívni, mert most meg az én telefonom merült le… Ott vártam több órán keresztül, aztán kiderült, hogy nem jön a gépe, úgyhogy hazavezettem. Mire bekapcsolt a telefonom, addigra írt, hogy nem tudja hol vagyok, de most indul, úgyhogy másnap legyek a reptéren.

Mialatt beszélt, én alig tudtam megállni, hogy ne bámuljam őt folyamatos, szinte már grimasznak tetsző vigyorral a képemen. Szerencsére akármikor ránéztem Sehunra, akkor is fültől-fülig ért a szám. Abban a pillanatban nem tudtam eldönteni, hogy a bátyámat, vagy Jongint hiányoltam-e jobban az elmúlt hónapok alatt.

Újra velem volt az egyetlen testvérkém, akit majdnem mindennél jobban szeretek. Viszont újra itt volt Jongin is, és hirtelen értelmet nyert Selena Gomez A year without rain című dala. A jelenléte, a nevetése, mintha rég vágyott oázis lett volna a sivatagban.

Jongin és én a kocsiban ültünk a mélygarázsban, Sehun apáéknál hagyta a telefonját, kénytelen volt visszaszaladni, mivel én nem voltam hajlandó ugrálni neki. Jongin a kormány mögött, én középen a hátsó ülésen foglaltam helyet, ölembe helyezett kezeimen feszengve kaparásztam a bőrt a körmeim szélén. Mondani akartam valamit, de a szavak egyszerűen nem jöttek.

Egyre csak kezdek felnőni, egyre jobban itt vagyok fejben, és hirtelen nem tudok mit mondani neki… Mennyire bosszantó egy helyzet ez?!

Jongin bizsergető hangja kettévágta a teret.

- Szóval… - húzta el az ó betűt, nagyon nem akarhatta, hogy a kényelmetlen szituáció az őrületbe kergesse. Végül mégse mondott semmit.

- Hol fog lakni most a bátyám? - kérdeztem könyökeimmel megtámaszkodva az első két ülés vállán. Nem hagyhattam, hogy az a fránya némaság tovább tartson.

- Sehun? - ment biztosra, valószínűleg ezzel is húzni akarta az időt. Mi lett velünk? - Itt-ott, főként nálatok, gondolom. De tudod milyen ez, mindenkivel találkozni kell, meg inni, meg bulizni, meg nőzni. Kemény napok és durva éjszakák jönnek, szerintem még én se leszek otthon sokat - vázolta fel az előttük lévő napokat izgatottan, mire megforgattam a szemem.

Az egész társaság nagy piás. Imádnak ökörködni, együtt hihetetlen sztorikat kreálni, a társaságot és a nőket. Van, aki jobban, van, aki kevésbé, de mindig mindannyian benne vannak mindenben. Ez persze nem meglepő, tekintve hogy gimis és egyetemista srácokról van szó. Én viszont ennek a teljes ellentéte vagyok, nem élvezem az ivászatot vagy az éjszakai klubokat, Jiho pedig mindig hű társam az otthonmaradásban. Ellentétben Seolhyunnal, aki igazi partyállat. Egyszer-kétszer berántott a vad éjszakába, de mindig hányás lett a vége.

- Nőzni? - kérdezett vissza Sehun meglepetten, ahogy felrántotta az ajtót, majd lehuppant az anyósülésre. - Neked nem barátnőd van, Kim Kai?

A vád hallatán megállt a szívem. Olyannyira szükségem volt Jongin tagadó válaszára, mint az éltető levegőre.

- De - bólintott elismerően, én pedig meghaltam belülről, és élettelenül dőltem az ülés háttámlájának -, de ha őt ágybaviszem az is nőzésnek számít, nem?

Az emberek ismerkednek, szerelembe esnek, járnak egy ideig, majd szakítanak.

Jongin is szakíthat még, ugye…?

Jongin az autó lehúzott ablakában támaszkodva pillantott fel ránk, ahogy Sehun ezredjére is rákérdezett, biztos nem-e akar bejönni.

- Haver, mondom, én be nem megyek tudva, hogy az Anyukátok is ott lesz. Nem akarom első sorból végignézni a családi drámád - nyomatékosította ismét, majd hátradőlt az ülésben, felhúzta az ablakot, és elhajtott egy “Sok sikert!” kíséretében. Nem hitte el a bátyámnak, hogy nem lesz veszekedés, őszintén, én sem.

Sehun kiskutya szemekkel nézett rám, mintha én bármit is tehetnék, mintha nekem nem ugyanabba a lakásba kéne bemennem, mint neki. Tekintetemmel végigkövettem, ahogy Jongin autója maga mögött hagyja az utcánkat. Sóhajtottam egy nagyot, majd felkészítettem magam lelkileg mindarra, ami odabent várhat rám.

Amint megpillantottam az otthonunkat görcsbe rándult a gyomrom, a feszültség máris átvette felettem az uralmat, pedig még csak át se léptem a küszöböt. Körülbelül három éve már, hogy minden egyes alkalommal ez történik. Az egyetlen reményem Sehun hazaérkezése, hátha az elég lesz egy esetleges cirkusz elkerülésére. Hátha.

Utálom ezt az érzést, amikor meglátom a házunk és rosszul leszek; amikor meglátok egy ugyanolyan autót, mint ami anyámnak van, és egy pillanatra kihagy a szívem, hogy nem-e ő az. Gyűlölöm, hogy nem szeretettel és boldogsággal gondolok az otthonomra. Hogy nem egy olyan helyként tekintek rá, ahol menedékre találok, hanem olyanként, ahonnan menekülni kell.

Mert ezt akarok. Minden egyes porcikámmal, minden egyes pillanatban a kiutat keresem. A menekülő útvonalat ebből az alvilágból, mert ez az, számomra mindenképp. Egy hely, ahol mintha a szobák falai lassan közelednének egymás felé, egészen addig, míg végül össze nem roppantanak. Ez az a terület, amit anyám negatív energiája teljesen elnyel, nem akarom, hogy engem is bekebelezzen. Túl akarom élni. Nem engedhetem, hogy magával rántson.

Régen imádtam anyát, de az idő rohan, az emberek pedig változnak, rákos lett, a sok gyógyszer és kezelés pedig az agyára ment. Sooah és az apám szerint – sőt még Sehun is ezen a véleményen van -, régebben is egy idétlen nőszemély volt, viszont a betegség csak rontott a helyzeten. Szóval ő igazából nem változott, csak egyszerűen megfeledkezett a tényről, hogy nem ő a Nap, és arról is, hogy vannak gyerekei. Vagyis nem, pontosítok: megfeledkezett róla, hogy mit is jelent anyának lenni, és csak az maradt meg számára, hogy mik a gyerek, azaz az én és a testvérem kötelezettségei.

Tudom, hogy ez a betegség igazából nem az ő hibája, legalábbis racionálisan. Viszont a karma mindig megtalál, és lám, hozzá is elért. Tudom, hogy nem kéne így éreznem, teljesen tisztában vagyok vele hogy ez helytelen, hiszen az anyám. Ezért a bűntudat minden alkalommal leharap egy keveset a lelkemből, amikor pedig Mamika tekintetébe nézek, mintha az egészet felfalná.

Az elején még bírtam, elviseltem a mániáit, azt, ahogyan Mamikával bánt, azt hogy le van lassulva a beszédkészsége, hogy nem vág az agya. De egyre önzőbb és gonoszabb lett – mert az volt mindig is -, én pedig belefáradtam. Nem tudtam tovább a jó kislányt játszani - a gyereket, aki feltétel nélkül imádja az anyját. Túl sok volt már a tányérján.

Persze nem én vagyok ebben a történetben az egyetlen áldozat. Folyamatos veszekedések töltötték ki a mindennapjainkat, a legjobban mégis az fájt, hogy Mamikának minden ilyen alkalommal összetört a szíve.

- Mióta állunk itt? - zökkentett ki bátyám hangja.

- Nem elég régóta ahhoz, hogy be akarjak menni.

Kijelentésemre Sehun nevetése töltötte be az estét, én pedig rögtön csatlakoztam hozzá. Jókedvűen átkarolta a vállam, bátorítóan rászorított, majd megindultunk befelé.

Szerencsére Sehun hazatérte elég volt ahhoz, hogy pár órára minden nyugodt legyen. Mamika és anya is sírt a boldogságtól, előbbi máris egy egész listát összeírt arról, hogy mi mindent kíván Sehun pocakja, anya pedig hozta a formáját, és nem győzte feltenni az összes, apró részletre vonatkozó kérdését.

A nappaliban ütöttük el az időt, hallgattuk Sehun történeteit, én némelyiket már másodjára, de nem zavart. Anya és Mamika közrefogta őt a kanapén, míg én a fotelben foglaltam helyet, félig felrakott lábbal, Mamika rizsgolyóját majszolgatva.

- Na, és mit hoztál nekünk Amerikából? - kérdezte anya.

- Semmit - mondta közömbösen Sehun, miközben megrántotta a vállát.

- Kislányom! - dorgálta meg szinte azonnal Mamika anyát. - Nem elég ajándék, hogy végre itthon van? - Végigsimította ráncos kezét Sehun karján.

- Bezzeg Jonginnak hozott… - motyogtam sértetten, ahogy eszembe jutott az ajándék póló, de bár ne tettem volna.

- Minek hoztam volna bármit is? Nem mindegy, hogy kettő vagy három mágnes van a hűtőn?

- Igazad van, azok után, hogy az életmentő gyógyszerem se voltál képes megvenni, mit is várok - köpte anya.

Bumm. Ennyit a nyugalomról.

Anya körülbelül fél éve elkezdett fújni valami vakcinát, amit Amerikában lehet kapni, viszont nálunk még nem, ami elvileg csodákat művelt volna az állapotával. Viszont Sehun nem tudta megvenni, mert egy vagyonba került, apa se segített neki. De anya azóta se engedte el, és nem is fogja soha életében, mintha apa pénze a Sehuné is lenne, pedig apa nem ilyen, ezt pedig ő is tudja.

- Pontosan ezért nem akartam hazajönni.

- Akkor menj vissza! - Anya felpattant, az erek kidagadtak a halántékán. Lassú, nagy teste hirtelen könnyed lett, szinte mindig jelenlévő szédülésének nyoma sem volt. - Menjél apádékhoz, mielőtt elmentél is ott laktál! Te hálátlan dög! 

- Pont ezért! Szerinted, amit te csinálsz, az normális? Most is hazajövök, és ahelyett, hogy örülne mindenki, balhézol, mert nem kaptál egy faszom hűtőmágnest! - ordította Sehun.

Mamika összerezdült mellette, a szemei egyre vörösebbek lettek, gyűlölöm így látni őt. Anya, mint mindig, most is csak röhögött, mintha akkora hülyeséget beszélnénk, amin csak nevetni lehet.

- Kisfiam, elég lesz - suttogta Mamika.

- Szefós voltál mindig is, az is maradsz - intézte szavait anyához a bátyám, majd lerázta magáról Mamikát, és a szobámba vágtatott. Az ajtó csattanása végig rezgett a lakás falain.

Imádok itthon lenni.